A média azt akarja, hogy törődjünk azokkal a rossz dolgokkal, amelyek a világban történnek. Mégis ennek a legjobb módját abban látják, hogy borzalmakat mutatnak: a bombázások, a földcsuszamlások, a gyilkosságok és a csapások minden változata.
A nemzetközi eseményekről szóló média tudósításokban a hangsúly könyörtelenül a sokkoló és véres történésekre kerül. E szerint a stratégia szerint a fejlődés akadálya az elégedettség. Az emberek nem veszik észre, milyen sok rossz történik máshol. Ha tudnák, akkor cselekednének. De ez egy alapvető félreértés az emberi lélektannal kapcsolatban: ha a világ egy részét katasztrófákkal sújtottnak, balszerencsésnek tartunk, az onnan származó rémisztő híreknek kis hatása van. Csupán megerősítik azt a meggyőződésünket, hogy az a régió már menthetetlen.
Ez teszi Tanya Habjouqa fotós képeit annyira ütőssé: nem azzal sokkol, hogy azokat az ismert sztereotípiákat mutatja palesztinokról, amelyeken erőszak áldozatai lesznek Ciszjordániában vagy a Gáza- övezetben. Az ő gépének lencséje nagyon más dolgot mutat . Azt keresi, ami szórakoztató, kedves, bensőséges és mélyen normális a világ egyik legsúlyosabb konfliktusai által sújtott régióban: azokat a dolgokat, amik számunkra meghitten, ösztönösen ismerősek a saját életünkből.
Elméletben tudjuk, hogy a hétköznapi élet folytatódik azokon a helyeken is, ahol a terror, a gyűlölet és kezelhetetlen konfliktus az úr. De a média általában csak azt mutatja, hogy az élet ott mennyire más. A megszállt területek: a Gáza-övezet és Ciszjordánia öngyilkos merénylők és tankok, virulens szélsőségesek és sirató anyák hazája. És már nem is törődünk velük, aminek súlyos politikai következményei vannak - az egész olyan szélsőséges, olyan távoli, olyan rémisztő, olyan távol esik a megszokott hétköznapoktól. A széles körben elterjedt közömbösség miatt a diplomáciai távolságtartás lesz az alapmagatartás.
Ahhoz, hogy törődjünk, figyelmet szenteljünk annak, mi történik a világ legszélsőségesebb körülményei között élőkre, a hétköznapi életükre kell figyelnünk. Mások életének hétköznapi pillanatait kell átéreznünk ahhoz, hogy megértsük, mi történik, amikor őket tragédiák érik. Az együttérzés működésének eme brutális tényét a média láthatóan elfelejtette.
A Ramallahban iskolai táncba készülődő lányok képét látva az jut az eszünkbe, hogy ha ezek a lányok Budapesten vagy Hamburgban lennének, ez az este nem különbözne a többi hétvégétől. De Ramallahban más: ez a kép reményt sugároz. A bombázó katonák ehhez a képhez képest sekélyesnek tűnnek. Miért nem érdeklik őket azok a dolgok, amelyek valóban számítanak, amelyek éltetik az embereket és igazi életörömöt adnak? Megható és megnyugtató, hogy a tánc és a magas sarkú cipő vonzereje nem lesz csitul, és sokkal nehezebb megszabadulni tőlük, mint a félelemtől és előítélettől. Paradoxnak tűnhet, de ha nem gondoljuk azt, hogy az embereket ugyanazok a dolgok aggasztják, mint minket, az irántuk érzett aggodalmunk és törődésünk elvont lesz, megfoghatatlan, és könnyen félresöpörjük.
Fontos lenne, hogy a háborúkról hírt adó fotósok ne csak a horrort mutassák meg, hanem - ami a legfontosabb - a mindennapi életet is. Annak ellenére, hogy a média elképesztő technológiai fejlettségű, és hírügynökségek, tudósítók, fotósok és operatőrök százai pörögnek, hogy hírt kapjunk az ott történő eseményekről, arról nem kapunk információt,
hogyan folyik a hétköznapi élet. Azt nem tudjuk, hogyan telik egy átlagos nap a Kongói Demokratikus Köztársaságban, mert nincs egyetlen nyugati hírügynökség sem, amely ezt valaha is feljegyezte volna. Fogalmunk sincs, milyen érzés iskolába vagy fodrászhoz menni Bolíviában; hogy lehetséges-e, és ha igen, milyen egy jó házasság Szomáliában; el sem tudjuk képzelni, hogyan folyik az irodai élet Türkmenisztánban, vagy mit csinálnak az emberek a hétvégén Algériában.
AZ EMPÁTIA GYÖKERE
Paradoxnak tűnhet, de ha nem gondoljuk azt, hogy az embereket ugyanazok a dolgok aggasztják, mint minket, az irántuk érzett aggodalmunk és törődésünk elvont lesz, megfoghatatlan, és könnyen félresöpörjük.
Ennek meg kell változni. A jövő ideális hírügynöksége felismeri, hogy a rendkívüli események iránti érdeklődés a normális élet előzetes ismeretétől függ. Vagyis arról is hírt fog adni, milyen egy utcabál Addisz-Abebában, a szerelmespárok élete Peruban, hogyan viselkedik az anyós Mongóliában és a rallizás Nablusban, hogy a nézőket egy kicsit jobban érdekelje majd, ha a következő pusztító tájfunról, erőszakos puccsról vagy szörnyű szőnyegbombázásról hall.