"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Sármmátrix

Jellemző egy korszakra, hogy kit tartanak a nők vonzó férfinak?

Átlapoztam a La femme öt évének lapszámait, vajon kiről és miért is írtunk a Cherchez l’homme rovatban. Úgy éreztem magam, mint a Da Vinci-kódban: elegendő mennyiségű algebra, ősi iratok tanulmányozása után meg lehet fejteni, ki számít férfiikonnak manapság!

 

Eszter barátnőm harminchat éves, adatbázis-kezelőként dolgozik. Azért akart Debrecenből Budapestre felköltözni, mert – szakmai szemmel elemezve a társkereső oldalak kínálatát – úgy találta, hogy városában elfogytak a hozzá passzoló nőtlen férfiak. Amikor pár héttel később közös barátunk felhívta, hogy talált egy hozzá illő debreceni fiút, nagyon szkeptikus volt.

– Az nem létezik – hajtogatta. – Hogy hívják? Hány éves?

Kiderült, hogy a célcsoportnál pár évvel idősebb, nemrégiben vált el, tehát nem szerepelhet Eszter adatbázisában. Hallani sem akart róla. Minél többet beszéltünk neki az elvált, kétgyerekes apáról, annál kevésbé stimmeltek a paraméterei. Nem akarom húzni a történetet, Eszter azóta természetesen találkozott a napelemszerelővel. A harmadik randijuk után úgy beszélt róla, mintha Barack Obama és Brad Pitt lenne egybegyúrva (debreceni lakcímkártyával).

Amikor egy barbecue-n végre találkozhattunk az álomférfival, ott ült Eszter mellett egy kárókockás pulóver, és hümmögve tisztogatta a szemüvegét. Mi mégis különlegesnek láttuk. Mert története volt. Ő volt Debrecen utolsó, Eszterhez illő pasija.

 

 

Férfivá avatás

 

Csak azért meséltem Eszterről meg a napelemszerelőről, mert Zétényi Lili hasonló adatbázis-rendszerező feladatra kért. Nos, igen. A férfi mint lecke, mint idol és mint penitencia…

Ismerem én a férfimítoszokat! Egyrészt mert nő vagyok, vagyis a kapcsolatok és a vonzalmak megszállott analitikusa. Másrészt mert én is írtam a Cherchez l’homme-sorozatba. (Lambert Wilson személyében iparkodtam is kellően intellektuális, szexi hőst választani. A mítosz nem annyira a teremtményről, sokkal inkább a teremtőről szól.) Harmadrészt, mert időm nagy részét azzal töltöm, hogy hősöket gyártok. Regénykaraktereket. Ó, mennyire megvetettem eleinte a tudatos karakterteremtést! Milyen méltatlannak tartottam minden engedelmességet, amellyel az író

A MÍTOSZ
"A mítoszteremtés ősi szabályai mindenkire vonatkoznak. Azokra is, akik megalkotják, azokra is, akik befogadják őket."
a műfajokat szolgálja. Szabálytalan, kiszámíthatatlan karaktereket akartam! Rendre el is akadtam a cselekménnyel. Nagyon megalázó volt szembesülni azzal, hogy a mítoszteremtés ősi szabályai kivétel nélkül mindenkire vonatkoznak. Azokra is, akik megalkotják, azokra is, akik befogadják. Tudattalanul vagy tudatosan.

 

Munkálkodnak ugyanis olyan hősök és ideálok bennünk, amelyeket nem az egyéni tapasztalataink, fantáziánk, életutunk alapján képzelünk el magunknak, hanem konyhakészen kapunk, egyetemes örökségként. A hős az első görög drámákban arcát „persona” mögé rejtve jelent meg a színen. Ez a mai hősgyárakban sem működik másképpen. Jung óta tudjuk, hogy nemcsak a színházban, a hétköznapokban is álarcot viselünk. Egy-egy korszakot egyes archetípusok túlsúlya jellemez. Bizonyos fajta álarcok jobban rezonálnak az aktuális korral. Vajon melyik archetípus volt az elmúlt öt évben „divatban”? A megkeseredett, cinikus, magának való férfi, mint, mondjuk, dr. House? Vagy a forrófejű Rómeó, aki képes a szenvedélyes szerelemért mindent – az életét is – kockára tenni?

 

Vegyük elő a klasszikusokat! Robert Moore irodalomtörténész, mítoszkutató, a pszichoanalízis professzora szerint akármelyik kultúrát és korszakot nézzük, a férfiak esetében mindig ugyanaz a négy archetípus jön elő. Ezeknek az őstípusoknak vannak ugyan finomhangolásai, korszerű keverékei, de a négy alaptípus évezredek óta változatlan. A férfilélek a Király, a Harcos, a Mágus és a Szerelmes karakterjegyeit hordozza magában – annak pozitív és negatív aspektusait más és más arányban.

 

A teljes cikk a La femme 2014. nyári számában olvasható.