A társalgás művészete

Az igazat megvallva, az igazán jó beszélgetésekre csak nagyon ritkán kerül sor. Főleg azért, mert az emberek többsége abban a hitben ringatja magát, hogy tudja, hogyan a beszélgetés, az érdekes társalgás képessége velünk született tulajdonság, és nem pedig egyfajta művészet, amely készségeket és némi tervezést is igényel.

Elismerjük, hogy főzéskor a teljes improvizáció ritkán kecsegtet ínycsiklandó eredménnyel. De nem mutatunk ilyen elővigyázatosságot és szerénységet, amikor arról van szó, hogyan lehet beszélgetni arról az ételről, ha már az egyszer az asztalunkra kerül. Egy jó beszélgetés kellős közepében találni magunkat olyan esetlegesnek és véletlenszerűnek tűnik, mint éjszaka egy szép térre bukkanni egy idegen város kellős közepén- tudva azt, hogy nem fogjuk tudni a nappali fényben ugyanazt az utat megtalálni hozzá.

Hogy jobbak legyenek a beszélgetések, azzal a kérdéssel kell kezdeni: mi a társalgás ideális feladata. És itt két alapvető funkcióba botlunk: megerősítés és tisztázás. 

Sok minden nem derül ki rólunk mások számára. Az érzések nagy részét nem lehet felfedni attól való félelmünkben, hogy felesleges riadalmat, aggodalmat okozunk vele, vagy esetleg ellenünk fordítják később. Kollégáink iránt érzett irigység, szerelmi csalódás, a család iránt érzett erős szeretet és kötődés, zavarbaejtő szokásaink és külső szem számára érthetetlen félelmeink, titkos ambícióink: ezeknek a teljesen normális mindennapi érzéseknek csak kis része kerül napvilágra. Addig, míg nem találjuk magunkat szembe egy jó beszélgetőpartnerrel, ami azt jelenti: mentes az álszentségtől, az ítélkezéstől, és megerősít abban, hogy az eddig rejtegetett érzések és gondolatok teljesen elfogadhatók.

Leginkább a félénkséget lehet hibáztatni a szegényes, lapos beszélgetésekért. Tartunk attól, hogy feltárjuk a lelkünket egy másik ember előtt, mert hamisan eltúlozzuk a különbséget magunk és mások között. Csak az erősségünket mutatjuk, magasztaljuk a sikereinket, hagyományos, megszokott témákat hozunk fel- és ezzel másokat halálra untatunk, mert éppen a gyengeségeink felvállalása, a sebezhetőség megnyilvánulása, a merész fantáziák őszinte vallomása tesz minket emberivé, értékessé és szerethetővé.  Szinte lehetetlen unatkozni, ha valaki őszintén bevallja nekünk, ha elmeséli, ami nem sikerült neki, egy esetet, amikor valaki megalázta őt, vagy bevallja, mikor hajtott végre valamilyen őrültséget. Mindezt természetesen a jó ízlés és jó modor határain belül- szükségtelen is mondani.

Ezután jön a jó társalgás második fontos része: a tisztázás. Ilyenkor a beszélgetőpartner pontosítja elképzeléseinket, kijavít, ha egy témában járatlanok vagyunk, nem látunk tisztán- vagy egyáltalán nem gondolunk semmit-, vagy új szempontra hívja fel a figyelmet.

A gondolkodás egyedül, magunkban nehéz, elménk inkább menekül a nyomás elől, hogy egy ötletre sokáig élesen fókuszáljon, és helyette inkább álmodozásba vagy internetezésbe menekül. Mennyivel hasznosabb tehát, ha valaki csatlakozik hozzánk, aki segít a felmerülő kérdéseket finomítani, bátorságot ad, elkísér a gondolatok kanyargása során, bátorítva továbblendít, és már meglévő elképzeléseinket úgy meglátással színesíti. Egy jó beszélgetőpartner tiszta haszon és igazi szellemi élvezet, kaland.
 

Sok országban az tartja vissza az embereket, hogy olyan beszélgetéseket kezdeményezzünk, amelyek az úgynevezett nagy kérdésekről, vagy személyes témákról van szó. Mintha az csak néhány ember kiváltsága lenne, hogy megtárgyalja, mit jelent embernek lenni. De miért kellene engedély ahhoz, hogy az élet legérdekesebb, leglényegesebb kérdéseit körbejárjuk? Kivel mással beszélnénk meg, hogy mi ad értelmet a munkának, mitől jó egy párkapcsolat, hogyan neveljük gyerekeinket, miért fontos az utazás, ha nem azokkal, akik velünk, mellettünk élnek? Talán bátrabbaknak és igen, igényesebbnek kell lenni, ha társalgásról van szó. Néha valóban elég a small talk, de legtöbbször mindenkit iszonyatosan fáraszt, hogy semmitmondó információk cseréjével tölt el értékes perceket az életéből. Az élvezetes társalgás nem adomány- sokkal inkább egy mentális gyakorlat, amelynek mi magunk is mesterei és művelői lehetünk.