A Sin City folytatásában Eva Greent láthatjuk viszont az alattomos csábító szerepében. A karakter neve Ava Lord, de nevezhetjük femme fatale-nak is. A megközelíthetetlen nő, aki magába bolondítja a férfiakat, aztán játszik velük. Az a független nőtípus, aki szerelmi kapcsolataiban is megőrzi önállóságát. Ő a legújabb a filmvászon ördögi női karaktereinek sorában, akik elcsábítják a nézőket, akárcsak gyenge akaratú zsákmányaikat. A femme fatale archetípusa a kezdetek óta fellelhető a kultúrában, a folklórban és a legendák világában. Az ősi misztikus és legendás példák között van Mohini, Aphordité és Kirké is. De történelmi példák is akadnak szép számmal, így például Kleopátra vagy Jezebel.
Catherine O'Rawe, a Bristol Egyetem tudományos felmérésének vezetője szerint a filmvászon női csábítói általában a társadalom vegyes érzéseit tükrözik a független nővel kapcsolatban. „A női csábító figurája olyan régi, akárcsak Éva. De a mai modern értelemben használt femme fatale a késő 19. században alakult csak ki, amikor a kifejezést egy sor olyan alakra kezdték el alkalmazni, mint Rider Haggard világhírű Ő című regényének főszereplője, Salome, vagy Bram Stoker női vámpírjai. „Ezek a figurák abban az időben kerültek igazán reflektorfénybe, amikor egyre többen kezdtek el aggódni amiatt, hogy az emancipált nő bekerül a közszférába” – mondta O’Rawe.
A femme fatale-alak tehát leginkább a film noirokban kapott kiemelkedő szerepet. Az 1940-es években az olyan filmklasszikusok, mint a Gilda, A gyilkosok, a Gyilkosság a gyönyöröm és a Gyilkos vagyok elhozta nekünk az igazi végzet asszonyait: Rita Hayworthot, Ava Gardnert és Barbara Stanwycket. Ezek a filmbeli karakterek hipnotikus, erotikus erejüket használják fel, hogy megszerezzék, amit akarnak. Dr. Ellen Wright szerint, bár kitalált szereplőkről van szó, ezek a figurák valós kérdéseket személyesítettek meg.
„A második világháború idején Amerika »felfedezte« női lakosságának munkaerejét, többek között azért is, hogy minél több munkaerőt alkalmazhasson a közszférában, továbbá olyan pozíciókban, amelyeket korábban csak »férfimunkaként« emlegettek. Ezek a nők élvezni szerették volna a szabadidejüket, kvalitásaikat, nem akartak otthon ülni, ahogyan az a háború előtt szokásos volt. A női szabadidő felhasználása így újfajta megvilágosítást nyert, s ezzel párhuzamosan a női szexualitás is egyre inkább középpontba került. Nem csoda, hogy ekkor vált a femme fatale népszerű figurává a filmekben” – mondja Wright.
Az 1940-es évek nézőinek szánt üzeneteket a femme fatale-lal kapcsolatban Mark Jancovich professzor elemezte. „A feminista nézetek szerint a femme fatale megjelenítése a képernyőn kísérlet volt arra, hogy démonizálja a független dolgozó nőt a háborús évek alatt. Egyfajta propagandaként, eszközként használták ezt a nőtípust, hogy kiszorítsák a nőket a férfiak munkájából, és visszaküldjék őket háziasszonynak. Vagyis a társadalom a második világháború során önállósodó nő gerjesztette félelmeket fogalmazhatta meg.”
Bármi legyen is az igazság, a femme fatale-t az évek folyamán egyre jobban megszerette a közönség. „Mint nagy mozirajongó, ezeket a nőket hihetetlenül erős, ravasz karaktereknek látom, akik élvezik a szexualitást, átlátják a rendszert, és még véletlenül sem hajlandók elfogadni a nőknek szánt hagyományos szerepeket. Nem számít, hogy megbüntetik-e őket ezért, azt gondolom, ezek a karakterek rendkívül fontos és üdítő üzenetet hordoznak” – mondja dr. Wright.
Az 1950-es években, ahogy a háborús nyugtalanság alábbhagyott, úgy halványult el a femme fatale nő is, habár soha nem tűnt el teljesen. Az 1990-es években több filmben is megjelent a végzet asszonya, így például az Elemi ösztönben Sharon Stone, a Tanú teste című produkcióban Madonna, a Zaklatásban Demi Moore, a Majd megdöglik érte című filmben pedig Nicole Kidman testesítette meg.
Hollywood aligha hagyott fel azóta a szexizmussal, habár a femme fatale sokkal ritkábban látható a vetítővásznon, ha mégis, akkor is egy mindentudó, ironikus kontextusban tűnik fel. Az új Sin City-film és a hozzá hasonló mai alkotások már nem az aktuális társadalmi kérdésekről szólnak, sokkal inkább egy másik korszak filmjeit idézik fel. „Talán ez olyan változás, amelynek meg kellett történnie. Manapság, amikor a válás többé nem tabu, nehéz eladni egy történetet a tiltott vágyról. És persze egyúttal nehéz eladni a női szexualitást is mint egzotikus és destruktív dolgot, miközben a legnagyobb popcsillagoknak ez a legfőbb értékesítési stratégiájuk. Elég, ha beírjuk a Google-be, hogy »femme fatale« és az első, amit kidob, Britney Spears 2011-es albuma” – mondja Wright.
Összességében a régi módi femme fatale karakterek a mozivászon ritka kincsei. Olyan nők, akikből kevés van. Olyan ideálok, akikben megtalálható mind a háborúkat túlélt nők bölcsessége, mind az anyák kitartása, mind pedig a szexszimbólumok vonzereje.