Beszélgetni művészet

Nagy eséllyel esni fog, de mi ha nem akarunk az időjárásról beszélgetni- akkor mégis miről? A jelenet ismerős: belépünk a helyiségbe, és nem látunk egyetlen ismerős arcot sem. Egyetlen egyet sem. Feszengünk, elmosolyodunk, miközben arra gondolunk, hogy jobb lenne kint.

Kissé idegesen kortyolunk az italunkba, és keresünk egy szempárt, amelynek tekintetébe -mint egy fuldokló- belekapaszkodhatnánk. Ott állunk, teljesen egyedül- mit tegyünk? Kapjuk elő a telefonunkat, mintha éppen halaszthatatlanul sms-t kellene írnunk? Tegyünk úgy, mintha remekül ellennénk így is, társaság nélkül? Vagy forduljunk oda a hozzánk legközelebb állóhoz, és tegyünk egy röpke megjegyzést az időjárásra?

Nemcsak partin, fogadáson, hivatalos ebéden adódhat alkalom, hogy vadidegenekkel kell valahogyan szót váltani. Munkatársakkal, üzletfelekkel, üzletfelek üzletfeleivel, rokonok rokonaival. Szeretjük vagy sem, a “small talk” egy létező műfaj, amelyet jó, ha elsajátítunk.

A britekkel ellentétben nem sokat beszélün az időjárásról, pedig a jeget egy ilyen jelentéktelennek látszó mondat is megtöri. Nem lehet róla vitatkozni, nem személyes, vagyis kezdetnek éppen jó. Onnan már könnyebben lehet továbbevezni más témákra. Ki hinné, a franciák ugyancsak sokat beszélnek az időjárásról, akárcsak egészségügyi állapotukról. Minél riasztóbb a történet, persze annál jobb: sok időt lehet eltölteni azzal, hány balesetet, hány műtétet, milyen komplikációkat éltünk át. Az Egyesült Államokban is kedvelt téma az időjárás, akkor is, ha éppen hét ágra süt a nap. Emellett még a közlekedés tartozik a kedvelt topikok közé.

Mitől művészet?

Ha még piros hó esik is júliusban, akkor sem könnyű legelőször megszólalni. Miközben azon törjük a fejünket, hogy egy érdekes történettel rukkoljunk elő, irigyelhetjük azokat a kollégákat, barátokat, akik minden látható nehézség nélkül belelendülnek egy végtelenül szellemes történetbe, társalgásba. De ez lehet, hogy valóban csak látszat: nem biztos, hogy ők komfortosabban érzik magukat abban a helyzetben, amelyet mi is kényelmetlenül élünk meg. Megtalálni a középutat aközött, hogy némán állunk, és hogy minden titkot kiadunk saját magunkról, tehetség kérdése, és nehéz elsajátítani, ha az ember nem természetes.

Kétségkívül előnyös, ha szóba tudunk elegyedni a recepcióssal ugyanúgy, ahogyan egy vezérigazgatóval. Lehetőség arra, hogy megismerkedjünk emberekkel, akik szintén új lehetőségekkel ismerkedtetnek meg. A small talkot követheti a big talk, ami nagy emberekhez, nagy lehetőségekhez vezethet. Egy karriercoach egyik legelső tanácsa biztosan az lesz, hogy járjunk networking eseményekre, de ezenkívül ne feledkezzünk meg arról, hogy akár a folyosón is kapcsolatokat létesíthetünk. 

A small talkhoz nem kell remek történetmesélőnek, szórakoztató beszélőnek lenni. Azok az emberek, akik jók a társalgásban, jók a kommunikációs képességeik. Tartják a szemkontaktust, úgy bánnak a hangjukkal, hogy partnerük érezze, figyelnek rá. És ami fontos: tudják, mikor kell abbahagyni. Nem eldöntendő kérdéseket tesznek fel, hagynak lehetőséget a válasz kifejtésére, és nem félnek a csendtől, ami a másik embernek lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodhasson.

A small talk jó benyomást kelt, és jó kiindulópont egy későbbi, mély beszélgetéshez. 

Az introvertált embereknek valóban nem könnyű a társalgás. Szívesebben hallgatnak vagy kerülik el azokat a helyzeteket, ahol szemtől-szembe kellene kerülni valakivel. A gátlásból aztán félelem lesz.  Félelem, hogy butának, unalmasnak, hamisnak tartják őket, így még nehezebb összeszedni a bátorságukat ahhoz, hogy megszólítsanak valakit. A jó hír az, hogy ha nem is születtünk társalgógénekkel, megtanulhatjuk a small talk  fortélyait. Akár könyvekből, akár filmekből, akár figyelve azokat az embereket, akiknek simán megy a társalgás. Figyeljük a mondanivalójuk mellett azt is, ahogyan a testbeszédet használják. 

Nem monológot kell mondani, nem kell a híreket felmondani vagy mély, filozófiai vitát kezdeményezni. Nem kell félni a csendtől, hagyni kell időt a másiknak, hogy válaszoljon, elgondolkodjon. Miért is kellene ideges fecsegéssel kitölteni az űrt? Ha a másikat kérdésekkel bombázzuk, az olyan, mintha vallatnánk. A small talk nem csak arról szól, hogy mások helyzetét könnyítjük azzal, hogy figyelünk rájuk, hanem arról is, hogy ez bizony nem mindenkivel sikerül. Ahogyan az élet bármely más területén, itt is előfordulhat, hogy valakivel rögtön megtaláljuk a közös hullámhosszt, valakivel nehezebben, míg mással talán egyáltalán nem. És ezzel sincs is semmi baj. Ha pedig végképp semmi nem jut eszünkbe, beszéljünk csak az időjárásról. Ősszel éppen elég témát ad nekünk.