Egy szelíd nagyember

Persze, neki kihozzák a kávét a kedvenc helyén, ahol rendszeresen tart fogadóórát, a halandóknak a pulthoz kell járulniuk. Persze, ő eléri a szomszéd asztalt anélkül, hogy felállna, simán áthelyezi a használt bögrét, én meg percekig gondolkodom, hogy oldjam ezt meg. Mindezek ellenére vízilabdással találkozni valahogy nagyon üdítő, és tényleg nem a hasizom miatt – a titok a vízből kilógó rész. A fej. Soha nem fogom megérteni, miért a pólósok a doktorok, és miért nem a focisták, de azt tudom, előbbiekkel szellemi kaland eltölteni egy-két órát. Most is így volt.

Amikor megbeszéltük, hogy augusztus 8-án találkozunk, egyből rávágtad, hogy aznap kezdődött a pekingi olimpia. Ennyire a fejedben vannak a nagy dátumok?

Á, nem mindegyik, de a kínai felejthetetlen, mert a nyolcas szám nagyon fontos a kínaiaknak, az olimpia meg augusztus nyolcadikán reggel nyolckor kezdődött. Csak ezért emlékszem.

Most már két éve visszavonultál a válogatottságtól. A frissen megjelent önéletrajzi könyvedben van erre vonatkozóan egy félmondat, miszerint nagyon nehéz volt megszoknod az új helyzetet. Szeretném ezt jobban megérteni. Arra gondoljak, hogy hosszú idő után nem a válogatottban szerepelni olyan, mint a gyász?

Jó megérzés. Egy kicsit meghalt bennem valami. Ahhoz hasonlítanám, hogy olyan ez, mint amikor egy szeretett nagyszülődet elveszíted. Ugyan nem váratlanul, mert sajnos már abba a korba lépett, amikor ez előfordulhat, mégis megélni nap mint nap nem könnyű… A nagypapám elvesztésénél éreztem hasonlót. Akkor 19 éves voltam, ő volt az első fontos ember az életemben, aki meghalt. Még évekig álmodtam vele, főleg azt, hogy egyszer csak beállít, és kiderül, hogy ez az egész nem is igaz, csak egy rossz álom. Ehhez hasonló furcsa elmúlás az, hogy nem leszek már többé a nemzeti válogatottban magyar himnuszt hallgató játékos, aki utolsó leheletéig harcol a csapatért. Amikor játszanak a fiúk, mindig átélem ezt. Pedig eleinte jó érzés volt, hogy az életemnek egy új szakasza kezdődik, aztán folyamatosan rádöbbentem, hogy furcsa lezárni. Főleg a vb-aranynál. Hiszen hét vb-n játszottam, tudom, milyen érzések kavaroghattak bennük. Még akkor is, ha a Benedek-csapat nagyon másmilyen, mint a Kemény-csapat volt.

Kis kitérő, de milyen a Benedek-féle csapat?

Dénes nagyon sok újat hozott a vízilabdába, és aztán iszonyú sokáig volt pozícióban, ahogy mi is, a vízben. Lehet, hogy ez túl sok volt. 2008 után már nem voltak igazi sikereink. Tibor kevésbé hagyja magát befolyásolni, és ő is sokat újított. Például még játékosként, amikor már megfogalmazta, hogy edző akar lenni, megtanulta kezelni az egyik vágóprogramot, hogy az ellenfelek meccseiből összevághassa, amit meg akar mutatni. Ez új. Dénesnek nagyon nehéz dolga volt, mert ő volt a legismertebb ember a magyar vízilabdában, így egy idő után minden aprósággal őt hívták. Tibor leosztotta a szerepeket. Csak azt csinálja, ami az ő dolga.

Visszatérve rád…

Az az érzésem nincs, hogy ugyanaz a Kiss Gergő tudnék lenni ezekkel a fiúkkal, mint az előző csapatban, mert hat év telt el az utolsó komoly siker óta, így volt idő levezetni a pályafutásomat.

A teljes cikk a La femme 2014. őszi számában olvasható.