Egy időtlen lángelme

A német filozófus, költő, zeneszerző és író Friedrich Nietzsche az emberiség egyik leggyakrabban idézett, legnagyobb hatású gondolkodója. Ezen ő maga nem lepődne meg, elvégre nagyon biztos volt abban, hogy ez így is lesz.

 

Nietzsche, aki a filozófusok népét egyszerűen káposztafejeknek nevezte, azon siránkozott, hogy az ő sorsa az, hogy az első tisztességes emberi lény legyen. Szörnyen félt attól, hogy egy nap még szentté avatják. Azt vizionálta, hogy ha az utókor könyveit kezébe veszi, az akkora megtiszteltetés lesz, hogy az olvasó még a cipőjét is leveszi hozzá- nem is beszélve  csizmáról.

Másfél évszázaddal később kiderült, hogy Nietzsche egójának igaza volt. Köszönhetően annak a meglepő és meglepően modern megállapításnak, hogy az élet legnagyobb teljesítményei a nehézségekkel való szembenézésnek köszönhetők. Jóval azelőtt, hogy felfedezték, hogyan lehet a kudarcok a javunkra fordítani, vagy hogyan válhat a kudarc az egyik legjobb fegyverré a félelem ellen.

Elsőre megdöbbentően szívtelennek tűnik az elve, mely szerint azoknak, akik számára fontosak, szenvedést, magányt, betegséget, megaláztatást kíván, hogy ne legyenek mentesek az önvád és önmegvetés terhétől, veszítsék el önmagukba vetett bizalmukat- mindezt azért, hogy egy nap rájöjjenek, mennyit érnek emberként.

FÉNY ÉS ÁRNYÉK EGYÜTT JÁR

Az öröm és az örömnélküliség olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy ha valaki az örömből olyan sokat akar, amennyit csak lehet, az akadályokból is ugyanakkora részt kell vállalnia.

Nincs benne sajnálat, ahogyan a legnagyobb írókban sem volt kímélet szeretett főhőseik iránt: a szenvedés kihozza azt, amire az ember valóban képes, megmutatja azt, milyen is igazából. Mindezt úgy, hogy tudják: a szenvedés nem magasztos, nincsen benne pátosz. A szenvedés maga ocsmány és fájdalmas.

A többi káposztafej közül egyedül Nietzsche ismerte fel egyedül, hogy a bajokat örömmel kell fogadni, ha az élet teljességét meg akarjuk ismerni. A gond és az öröm egyfajta ozmózisban él: ha az egyiket eltüntetjük, a másik fél is elpusztul. Az öröm és az örömnélküliség olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy ha valaki az örömből olyan sokat akar, amennyit csak lehet, az akadályokból is ugyanakkora részt kell vállalnia. Aki a mennyországba vágyik, annak számítania kell arra, hogy utána irány a pokol. Aki el akarja kerülni a nehézségeket, a fájdalmat, a szenvedést, annak az az ára, hogy el kell veszítenie a képességét az örömre. 

Meggyőződése volt, hogy a legkiemelkedőbb emberek életében követhető volt ez az ozmózis. A legjobb és legkreatívabb emberek életének vizsgálatakor vajon lehetséges, hogy nem állták útjukat viharok, balszerencse, visszautasítás, féltékenység, irigység, makacsság, bizalmatlanság, kapzsiság, hazugság, hitetlenség, ostobaság, erőszak? Ezek nélkül ugyanis elképzelhetetlen bármilyen fejlődés, előrelépés. 

Az emberiség legelképesztőbb teljesítményei elválaszthatatlanok bizonyos fokú szenvedéstől: a legnagyobb boldogság forrása sajnálatosan közel bugyog a legnagyobb fájdalmak forrásához. Miért? Mert senki nem tud nagy műalkotást létrehozni tapasztalás nélkül -ahogyan senkiből nem lesz jó szerető a legelső alkalommal. Az első kudarc és a rákövetkező siker között, aközött, akik most vagyunk és akivé egy nap válni szeretnénk, egy fájdalommal, szorongással, irigységgel, megaláztatással teli szakasz húzódik. Azért szenvedünk, mert nem azonnal tudunk ezzel megbirkózni, nem tudunk rögtön úrrá lenni a helyzeten. Nietzsche pontosította azt a hidelmet, hogy az elégedettség vagy könnyen jön vagy sehogy. Ez a tévhit azért káros, mert még idő előtt feladjuk, megfutamodunk a kihívás elől, amelyet legyőzhetnénk, ha felkészülünk arra a küzdelemre, amit minden, ami fontos és értékes, megkíván. Ezt F. Scott Fitzgerald úgy fogalmazta meg hogy ami jó, az nehéz.

A fiatal Nietzschére nagy hatással volt Schopenhauer, akinek könyvét lélegzetvisszafogva olvasta. Mintha egy démon suttogta volna a fülébe, hogy vegye meg a könyvet, amellyel hazáig rohant. Falta az oldalakat, amelyeknek minden mondatából lemondás, tagadás, rezignáltság áradt. Mintha egy üköre nézett volna, amely az életét és elméjét tükrözte volna, hihetetlen nagyszerűséggel. Hát nem ez minden nagy mű ismérve?

Idővel Nietzsche szembehelyezkedett Schopenhauer gondolataival. A változás fokozatos volt, és még a filozófust is meglepte kicsit. Erről Cosima Wagnernek, Richard Wagner második feleségének levélben számolt be. Ennek is köszönhetően kezdte az élet árnyoldalában meglátni a lehetőséget a boldogságra és elégedettségre. Mivel az elégedettség illúzió, a bölcseknek arra kell törekedniük, hogy elkerüljék a fájdalmat, semmint az örömöt kergessék, éljenek csendesen, ahogy Schopenhauer mondta, egy aprócska, tűztől védett szobában. Ez a tanács Nietzsche számára túl szerénynek és hamisnak tűnt, egyfajta perverz, lehetetlen kísérletnek arra, hogy úgy éljen az ember elzárva, mint egy félénk szarvas az erdő mélyén. A teljességet nemhogy a fájdalom elkerülése árán lehet elérni, hanem úgy, hogy  elismerjük: a fájdalom a jóhoz vezető útnak természetes, elkerülhetetlen része.

 

Ki hinné, hogy a nihilizmust felfedezte magának a pop kultúra is? A popnihilizmus nem arról szól, hogy szálljunk szembe a meglévő hatalmi struktúrákkal, vagy hogy a semmit öleljük magunkhoz (és ne tegyünk semmit, mivel úgyis minden hiábavaló). Hanem arról, hogy az ember felhívja a figyelmet magára- nézd, milyen bátor vagyok! Nietzsche szavai azt jelentik, hogy nem félünk a nehézségektől, mert az nem fog megtörni, sokkal inkább megerősíteni.

Végül is mindegy, hogy ki melyik oldaról közelíti meg a szenvedést. A nihilizmussal teljesen ellentétes elveket valló, Viktor Frankl, aki átélte a haláltáborok borzalmait, ugyanazt az erőt sugározza, ezért is marad töretlenül népszerű. Mert megerősít, megvigasztal, és úgy érezzük tőle, hogy mi is képesek vagyunk kitartani.