Hihetünk a memoároknak?

Októberben jelent meg a Csajok című amerikai kultsorozat írójának, forgatókönyvírójának, rendezőjének Lena Dunhamnek önéletrajzi könyve Not That Kind of Girl címmel. Mivel a sorozat itthon nem lett olyan bombasztikus siker, mint bárhol máshol a világon, a rajongók valószínűleg csak angolul olvashatják a könyvet, amiért legnagyobb előleget- mintegy 3 millió dollárt- fizetett a kiadó  a szerzőnek a még nem létező kéziratért. 

Igaz, hogy ezt néhányan feleslegesnek érezhetik, mivel aki már látta a sorozatot, úgy érzi, sok mindent tudnak Dunhamről, mivel a főszereplő karakterét nagyrészt önmagáról mintázta. A könyvet olvasva kiderül, hogy a sorozatban oly meglepő meztelenség semmi ahhoz a lemeztelenedéshez képest, amelyet Dunham vállal a könyvében. A fülszövegen olvasható ajánló szerint még édesapjának, Carroll Dunham-nek is volt némi (nem mindig kellemes) meglepetésben része. 

A rövid, csattanós történetek szerelemről és szexről, testről és testképről hol viccesek, hol felkavaróak, és mindig mélyen személyesek. Hogyan máshogyan is lehet beszélni a szüzesség elveszítésérő, a pszichoterápiáról vagy az anorexiáról?  

A memoárok virágkora

Frank McCourt életrajza, az Angyal a lépcsőn után a memoárok virágkorát éljük. A női életrajzok azonban már a múlt század legelején óriási olvasótábort vonzottak. Franciaországban legutóbb a francia elnök volt felesége, Valerie Trierweiler visszaemlékezései arattak nagy vihart, és már az első héten 145 ezer példányban keltek el. 

Vajon hányan mernék elvállalni, hogy megosszák családi, magánéleti titkaikat vadidegenek ezrei olvassák? Miközben esetleg családtagjaik, barátaik, ismerőseik kérdő pillantásainak is ki vannak téve, esetleg még sértettséget is okozhat az őszinteség. Hephzibah Anderson angol újságíró szerint, aki maga is megírta élete egy évének történetét, amikor cölibátust vállalt, az az érdekes, hogy minél egyedibbek az egyéni tapasztalatok, annál egyetemesebbek. A személyes élményekhez az olvasók kötődni tudnak,  úgy érzik, hogy olyan jól ismerik a szerzők, hogy saját titkaikat is meg tudnák osztani vele. Márpedig a szerző sem osztja meg közönségével az összes titkát, s ez igaz minden életrajzra, még a legőszintébbekre, legprovokatívabbakra is, mint amilyen Catherine Millet szexuális kalandozásait rögzítő könyve is. 

Ami megmarad

Akármilyen bátrak is az írók, a vallomásokat legalább annyira meghatározza az, amit kihagytak belőle, mint az, amit benne maradt. A szaftos történetek ellenére, amelyeket zavarbaejtő részletességgel mesélnek el az írók, a könyvet formáló erőt az határozza meg, hogy az író mit vállal, mit hallgat el. Annie Dillard író szerint a szerzőknek erőfeszítést kell tenniük, hogy ne kapaszkodjanak úgy az olvasók karjába, mint a részeg ember, aki egymás után meséli történeteit, tekintet nélkül bárkire, és arra, hogy érdekes-e a történet.

Az, hogy mit lehet megosztani és mit nem, attól is függ, hogy erkölcsileg milyen korlátok között mozog az író, hogy kiket kell megvédenie a hozzá közel állókból. Ki akarná megbántani, kárt okozni a szeretteinek, vagy feldühíteni a rokonait -és azok ügyvédeit. Van, aki kivárja, hogy az érintett már ne legyen az élők sorában.

És persze kérdés, mennyire megbízhatók az emlékek maguk. Az emlékezet téved, ez az egyik legfontosabb jellemzője. Mennyire eltér két testvér visszaemlékezése a közös szülői házra! John Updike amerikai író az emlékezetet ahhoz hasonlította, ahogyan egy filmtekercset nem hívnak elő, csak apró foltokban, amelyekből a szem próbál egy képet összerakni. Dunham könyvének egyik fejezetében például arról elmélkedik, hogy ami történt vele Barry-vel az nemi erőszak volt, vagy beleegyezett, csak nem explicit módon? A szerzők néha saját életüknek megbízhatatlan narrátorai.

Vannak alapszabályok, amelyet minden valamirevaló memoárszerzőnek illik szem előtt tartani: az írás nem terápia vagy naplóírás. A cél nem a bosszú vagy az elégtétel. Bátornak kell lenni- csak azért, mert a téma kényes, az még nem ok a meghátrálásra. Törekedni kell az objektivitásra, még akkor is, ha ez különösen nehéz személyes élményekkel kapcsolatban. A szerzőnek nem mindenhatónak, mindentudó hősnek kell lenni, hanem olyan sebezhető, érzékeny, gyarló emberi lénynek, amilyen valójában lehet. Lena Dunhamnek ez sikerül, noha huszonéveinek végén még korántsem zárult le az a korszak, amelyről ír.

A modorosságtól mentes, de intelligens észrevételekben gazdag könyvben Lena Dunham megmutatja, hogy az a mód, ahogyan benyomásainkat jónak vagy rossznak őrizzük meg, milyen szavakkal írjuk le őket, és mely részleket nagyítjuk fel, mind alakítja a történetünket. Ami azt jelenti, hogy az élet annyi, amennyit kezdeni tudunk vele, és ezt a leckét a könyv befejezése után is jó fejben tartani. Amellett, hogy sokkolnak vagy megindítanak, ezért is lesznek a memoárok mindig népszerűek.