A siker a kételynél kezdődik

Az igazság az, hogy sehogyan. Még a legközelebbi rokonok sem, akiket évtizedek óta ismerünk, nyitott könyvek előttünk, az ő gondolataikhoz és érzéseikhez sem férhetünk hozzá. Ez a felismerés rémisztő, magányosnak érezheti tőle magát az ember. Ha viszont kreativitásról van szó, hihetetlenül felszabadító. 

Az emberi lény természeténél fogva összehasonlítgatja magát. A boldogságunk részben attól függ, hogy másokhoz képest mi hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Ugyanez a helyzet a kreatív teljesítménnyel is: akkor érezzük sikernek, ha legalább olyan jó vagy még jobb, mint másoké.

Ez itt a bökkenő. Ez ugyanis olyan, mintha almákat hasonlítanánk össze naranccsal, vagy ahogyan a mondás tartja: a belbecsünket hasonlítjuk össze mások külcsínével. Az az előadó, aki azt az izgalmas, lebilincselő prezentációt tartja, míg mi idegesen tördeljük a kezünket sorunkra várva- nos, ő is lehet, hogy teljes pánikban van. Sosem tudhatjuk.

Sőt, ha ő igazán jó, akkor valószínűleg tényleg pánikol. A tanulmányok szerint az úgynevezett imposztor szindróma annál jobban lenyom minket, minél jobbak vagyunk. Minél több sikert érünk el, annál több tehetséges emberrel fogunk találkozni, amitől még inkább úgy érezhetjük, hogy mi nem vagyunk elég jók.

Ezzel szemben a valóban tehetségtelenekben mindeközben egyáltalán fel sem merül, hogy ők ne lennének elég jók- merthogy ők túlságosan tehetségtelenek, hogy ezt felismerjék. Ezt hívják Dunning-Kruger hatásnak, amelyet azután azonosítottak, hogy egy teljesen amatőr bankrabló citromlével kente be az arcát abban a hitben, hogy a biztonsági kamerák számára láthatatlanná válik. Röviden: ha azon izgulunk, hogy amit teszünk, nem üti meg a mércét, az annak az igen valószínű jele, hogy igenis megüti. Ha azon izgulunk, hogy nem vagyunk elég hozzáértők, elég tehetségesek, elég jók, akkor az valószínűleg azt jelzi, hogy hozzáértők, tehetségesek és elég jók vagyunk. 

Az igazság az, hogy odabent a szívünk mélyén mind úgy érezzük, hogy imposztorok vagyunk. Hogy úgy teszünk, mintha tudnánk, mint csinálunk. A neves amerikai költőnő, írónő, Maya Angelou azt mondta, hogy ő 11 könyvet írt, de mindig az jut az eszébe, hogy ó,ó, most majd leleplezik. Hogy mindenkit átvert, de most majd rájönnek. Angelou átütő tehetségű alkotó volt, de azzal is kitűnt, hogy elismerte, gyakran egyáltalán nem érezte magát átütő tehetségnek.

Ez olyasvalami, amit manapság nehéz fejben tartani, amikor az életünk a Facebookon és csillogó-villogó oldalakon zajlik. Ezeket persze azért használjuk, hogy az életünk legfényesebb oldalát mutassuk: az örömteli esküvőt, az irigylésre méltó utazásokat, a sikeresen zárult projekteket, az elégedett barátokat. És elfelejtjük, hogy ezek csak a legjobb, legszebb dolgok: nem mutatjuk meg, ahogyan más sem teszi, az álmatlanul töltött éjszakákat, a kétségbeesést, a kételyt, a frusztrációt, a bukásokat, kudarcokat, a visszautasítást és az újrakezdés nehézségét. Úgy látszik, mintha ezek nem léteznének. Mintha ezek csak a mi életünkben lennének jelen. Pedig…

Ez nem azt jelenti, hogy ezentúl az önkritikát sutba kell vágni teljesen. Ha az embernek van belső mércéje, amelyet ésszerűen állított maga elé, megmutatja az irányt. Egy emlékeztető arra, hogy miközben próbálunk elevickélni a sokszor zűrzavarosnak tűnő világban, ne  azt vegyük bizonyítéknak, ne ahhoz mérjük magunkat, hogy mások mit mutatnak magukból. Az a felszín, és nem tudhatjuk, mi folyik alatta.

A jó munka titka biztosan nem az, hogy az ember megszabaduljon a kellemetlen, szorongató idegességtől, ami miatt úgy érzi, nincs jó helyen. Sokkal inkább az, hogy az eszébe jusson: másoknak is ugyanezt érzik. Mind mélyvízben úszunk. Amivel nincs baj. Ez messze a legérdekesebb hely.