Hogyan kedveskedett Júlia Petőfinek?

Mit is tehetett Szendrey Júlia, ha szeretett volna mindig örökmozgó férje mellett lenni? Mást nemigen, mint hogy önmagát – részben vagy jelképesen – férje zsebébe csempészte. Talán ez lehetett az oka, hogy a forradalom emlékére olyan pénztárcával lepte meg Petőfi Sándort, melynek két oldalát ő maga hímezte, díszítette. Férje zsebében persze más is lapult, ami szerelmével összekötötte: jegyzőkönyvecskéjében versfogalmazványokat tartott és egy hajfürtöt. Az egyiken dátum is látszik, Júlia kézírásával: Zugliget, 1848. szeptember 8. Ez volt a magyar irodalomtörténet talán legromantikusabb házasságának első, pontosabban egyetlen évfordulója, amit a pár egy kellemes őszi kirándulással ünnepelt meg.

Hogy ezt honnan veszem? Bármilyen furcsa, nem azokból a mítoszokból, legendákból merítettem, amelyek a költő életét, halálát és halál utáni életét lengik körül, de nem is a könyvtárnyi, róla készült tudományos monográfiából. A tárcát és jegyzetfüzetet saját két szememmel láttam, méghozzá a Petőfi Irodalmi Múzeum mítosz és sztereotípiaromboló kiállításában, melynek a címe is rendhagyó: „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” – Petőfi választásai.

A kortárs kultúra és a romantika hőse

Mit is kezdhetnénk Petőfi hagyatékával 2011-ben? Sokat idézett, viccé és mantrává változott rímek, metaforák, bemagolt tételek, kikérdezett tananyag, elcsépelt anekdoták, lejáratott mítoszok. Ez lenne a legnagyobb magyar költő utóélete? Vagy ez csak az, ami az elmúlt 162 évben egy géniusz emlékére rárakódott, személyiségéhez hozzákapcsolódott. Van-e bátorságunk újragondolni, a költővel való kapcsolatunkat újrakezdeni?
A Petőfi Irodalmi Múzeum helyettünk is döntött, amikor átgondolta, milyen módszerekkel, ötletekkel tudja felfrissíteni a kortárs világ Petőfi-képét. A kiállítás ezúttal nem(csak) a tudásvágyra épít, hanem a meglévő ismeretekre, tévhitekre, legendákra, beidegződésekre, mindarra, amit közös tudásként, közkincsként a fejünkben hordozunk Petőfi Sándorral kapcsolatban.

Tudatmódosítás észrevétlenül

Az egykori Károlyi-palota szépséges termeiben berendezett kiállítás talán azért annyira szerethető, mert úgy alakítja át a bennünk kirajzolódott Petőfi-képet, hogy nem zúzza szét a kötelező tananyagként, magyar hétköznapi emberként megszerzett ismereteket. Szó szerint végigtipeghetünk a költő életútjának legfontosabb állomásain, miközben jobbra-balra tekintve kitágul egy másfajta horizont.
Eddig ismeretlen kéziratok, képek, személyes holmik tűnnek fel, amelyek a régi kiállításból ismert tárgyakat kiegészítve a rövidre szabott életpálya döntéshelyzeteire, tipikus vonásaira és szabálytalanságaira helyezik a hangsúlyt. Milyen ambíciókat dédelgettek Petőfi szülei a fiukkal kapcsolatban? Valóban szegény családban nőtt fel a költő? Milyen katonának bizonyult Petőfi? Hogyan élte meg a vándorszínészéveket? Miként vált országosan ismert költővé? Milyen férj és barát volt? Kik voltak Szendrey Júlia elődjei? Milyen sors várt egyetlen fiára?
Hagyományos és korszerű, multimédiás eszközökkel sorra vehetjük Petőfi „kihágáslistáit”, azokat az állomásokat, amikor a társadalmi normáktól eltérően, különböző hivatalosságokkal ütközve veszi kézbe sorsának irányítását váratlan, tragikusan korai haláláig. De ott van Júlia forradalmi főkötője, Petőfi kihívó ruhája, vagy láthatjuk a barátoknak adott emléktárgyakat, amelyek a korról kialakult képünket is árnyalják.

A sztárköltő

Petőfi irodalmi, történelmi érdemei megkérdőjelezhetetlenek, arról azonban már keveset hallunk, hogy ő volt az első, aki független írói egzisztenciát tudott teremteni magának; a korszakban teljesen szokatlan módon a családját is tollával tartotta el. Ahhoz, hogy ez sikerülhetett, persze nem volt elég költői tehetsége. Amikor a fővárosba költözött, tudatosan alakította a róla formálódó képet. A kor embere számára igazi bulvárjelenség volt, amikor az ifjú feltörekvő tehetség feltűnő öltözékében naponta sétát tett, de ugyanígy meglepő hatást ért el feltűnő gesztusaival, formabontó szerepverseivel is.

Amikor 1847-ben összes költeményeinek gyűjteményes kiadása megjelent, már egyértelműen ő volt az ország első költője. Saját radikális állásfoglalását új közvélemény-formáló eszközökkel, a sajtó, különböző társaságok, egyesületek segítségével népszerűsítette. A kiállítás installációi között sétálva egyértelmű lesz, miként válhatott a költő március 15. hősévé, majd később miért kell csalódnia, hiszen érdemei ellenére nem választották be a pesti sajtóesküdtszékbe, és a kiskun választókörzetben sem lett képviselő. Lendületes kortesbeszédében jócskán túlbecsülte hallgatói politikai érettségét, sőt időnként be is szólt nekik. A szabadságharc sem termett babérokat számára, a katonai hierarchiát nehezen viselte, feletteseivel állandó konfliktusban állt. Csak két tábornokkal nem került összetűzésbe: Görgei Artúr értékelte benne a költőt, a lengyel Bem József a radikális forradalmárt is. Nem csoda, hogy ez utóbbihoz kérte magát az erdélyi hadszíntérre. Ám a kiszámíthatatlan véletlenek során túl éppen ez a lépése okozta a halálát. A költő egy hadtörténetileg kevéssé jelentős, vesztes csata menekülésének forgatagában, Segesvár mellett tűnt el 1849. július 31-én.

Halhatatlan szerelem

Hogy mit hagyott hátra? Zseniális verseket, egy máig tartó legendát halála körülményeivel kapcsolatban, a forradalmi hős zsánerképét és egy nehéz anyagi körülmények között élő családot.

Szendrey Júliával 1846 őszén találkozott, aki műveltségével lenyűgözte a költőt. Házasságuk azonban Júlia kitartásának és eltökéltségének volt köszönhető; a kortársak mégis rossz szemmel nézték, amikor a gyermekét egyedül nevelő 21 éves Júlia ismét férjhez ment. A rosszakarók kívánságai ezúttal teljesültek: a neves történésszel, Horvát Árpáddal kötött házasság nem bizonyult boldognak. Júlia negyvenéves korában, férjétől különválva, emlékeivel birkózva, súlyos betegségben hunyt el. A költő fia, Petőfi Zoltán szintén nem tudott apja árnyékától szabadulni. Kudarcos, rövid élete során mind művészként, mind magánemberként fojtogatta a Petőfi név, végül tüdőbetegségben hunyt el 21 éves korában.

Igaz, Petőfi tehetsége vér szerint nem öröklődött tovább, a költő mégsem nevezhető terméketlennek. Alkotásai, a hozzá kapcsolódó történetek generációkat ihletnek meg, és ennek legújabb megnyilvánulására keresve sem találunk jobb bizonyítékot, mint a Károlyi-palotában látható kiállítás.

A „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” – Petőfi választásai kiállítást érdemes mielőbb felkeresni.