Volt egyszer egy Camelot. Nem Albion ködös tájain, hanem Amerika földjén. „Mágikus pillanat volt az amerikai történelemben, amikor gáláns férfiak táncra keltek gyönyörű hölgyekkel, amikor nagy tetteket hajtottak végre, és a Fehér Ház a világegyetem központja lett. Camelot nem álom: valóság” – írta könyvében Bill O’Reilly és Martin Dugard történész John Fitzgerald Kennedy kormányzásáról. Ide született 1960-ban Camelot hercege, John F. Kennedy Jr.
CAMELOT HERCEGE |
"Camelot immár nem álom, valóság. Itt született 1960-ban Camelot hercege, John Fitzgerald Kennedy Jr." |
Amerikának tetszett a mesevilág még akkor is, amikor kiderült, hogy a Camelot-mítoszt Jackie Kennedy találta ki férje emlékének fényezésére. Nem az számított, hogy Kennedy elnök valóban rendszeresen hallgatta-e a Camelot című musicalt a Fehér Házban, vagy sem, hanem hogy végre volt remény. A hősök nem tűnhetnek el nyomtalanul, és nemhogy a nevet, de a jócselekedeteket is folytatni kell. Amikor az idősebb és az ifjabb John Fitzgerald Kennedyt egy íróasztalnál örökítették meg – egyiket munka, másikat játék közben –, akkor még csak az öröm volt, hogy a dinasztia jövője biztosított. Amikor az ország John-Johnja – amely becenevet egyébként utált – éppen harmadik születésnapján rövidnadrágban és kiskabátban tisztelgett apja koporsója előtt, akkor már csak a remény maradt, hogy megtöri az átkot, amelyet a ráció nevében illett elutasítani, mégis, fel nem foghatta józan ésszel senki, hogy egyetlen családot miért sújt ennyi tragédia.
A nyilvánosság nagyon keveset tudott Johnról. Férje halála után Jackie családjával New Yorkba költözött, és óvta gyerekeit a közfigyelemtől. Ha nem is volt szem előtt – legalábbis fiatal felnőtt koráig –, az amerikaiak számára puszta léte sokkal többet jelentett önmagánál. Ő fogja valóra váltani az álmot, amelyet megálmodtak számára.
A LEGKEDVELTEBB ELNÖK FIA |
"Távol ülő, barna szemét anyjától, sűrű, hullámos haját apjától örökölte. Veszélyesen jóképű volt, és okos. Magabiztos és karizmatikus volt, a legkedveltebb elnök fia." |
Vonásai ismerősek voltak. Nagy, távol ülő, barna szemét Jackie-től, sűrű, hullámos haját apjától örökölte. Az asztalnál fesztelenül viselkedett, úgy is tudott beszélni, hogy a fél arca tele volt étellel, elcsent pár szem sült krumplit asztalszomszédja tányérjáról. Kézzel enni, hörpölve inni, idegennel pacsizni a metrón – minden nehézség nélkül ment neki. Magabiztos volt, karizmatikus, a legkedveltebb elnök fia. A helyi kávézóban reggelizett, biciklivel járt munkába, ebédidőben görkorizott és frizbizett, szombatonként a Central Parkban focizott, kajakozott a Hudson folyón. Kedvenc filmje a Forrest Gump volt. Mindig előre köszönt, és kivárta a sorát. Jackie arra tanította, hogy éljen normális életet, de semmi hétköznapi nem volt Johnban. Úgy nézett ki, mint egy amerikai filmsztár. „Az emberek sokszor mondják, hogy nagy ember lehet belőlem. Én inkább jó ember szeretnék lenni” – jelentette ki.
Egy fiúknak fenntartott, katolikus magániskolába járt, majd a Brown Egyetemen amerikai történelmet hallgatott. Jegyei átlagosak voltak, és ekkor még színésznek készült. Az egyetem elvégzése után megkérdezte a család egyik barátját, hogy washingtoni politikus legyen-e, vagy önálló, független személyiségként élje az életét New Yorkban. Az ismerős az utóbbit tanácsolta, tartva attól, hogy a politika bedarálja. Lemondott színpadi álmairól, és néhány hónappal később beiratkozott a New York Egyetem jogi karára – sokan ezt úgy értelmezik, mint a politika felé vezető út első lépését.
A teljes cikk a La femme 2014. őszi számában olvasható.