A pimasz angyal

Sajnálhatjuk, hogy nem most él, az egész hollywoodi sztárgépezetet zsebre vágná. Már kislányként megálmodta, ki akar lenni– és azzá is vált. Kedvenc szava az volt, hogy quatsch, azaz hülyeség. Illik egy nőhöz, aki mindig tudta, mit akar, és legfőképpen azt, amit nem. Például már kislánykorában hülyeségnek találta a nevét – Marie Magdalene–, ezért nevezte el magát Marlenének. Akkoriban senkit nem hívtak Marlenének, éppen ez volt a lényeg. Dietrich hivatalos önarcképén egy fiatal lány látható, gazdag arisztokrata családból, aki azért ment színiiskolába, mert egy csuklósérülés miatt fel kellett adnia a hegedülést.

Személyiségének és pályájának egyik kulcsa, hogy porosz katonatiszt lányaként engedelmességre, kitartásra, szerénységre, kötelességtudatra nevelték, és még arra, hogy soha ne mutassa ki az érzéseit. Imádott anyja szigorúsága jó felkészítés volt, hogy türelmesen viselje a forgatásokat. Szép volt, és tehetséges, ez nem kérdés, de valódi emberi nagyságát és hírneve időtlenségét két egyszerű tulajdonságnak köszönheti: az illemtudásnak és a tartásnak.

Marlene Dietrich volt az első csillag, aki – jóval korát megelőzve – valóban értette a sztárgyár működését. Tudta, mikor kell egy időre visszavonulni, élete vége felé következetesen kerülte a szereplést. Remetesége sokak szemében hiúságnak tűnt, de sokkal inkább az alázat egy radikális formája volt saját mítoszával szemben. Nem volt már kedve a csillámporos cirkuszhoz, mert tudta, hogy imázsának a képzelethez van köze, s lerombolja, ha mindig látható, elérhető.

Szemtelen úrilány

Marlenében Berlin szelleme kelt életre: független, talpraesett, kifinomult és „schnodderig” volt. Szerinte ezért is lett ő a Kék angyal. Nem vonzereje miatt, dehogy – „az erotikához sosem értettem. Nem azért választott Sternberg. Azért választott, mert vagány voltam, schnodderig”. A Schnodderigkeit a berliniek nagyszájúsága, a „nem érdekel” szemtelensége, amely nem illik bele a jól nevelt úrilány képbe, éppen ezért izgató.

Az első világháború végét ünnepelte Berlin, az életet, a művészetet, az életet mint művészetet. Európa művészeti fővárosa volt briliáns színházakkal, kabarékkal, avantgárd előadásokkal, progresszív filmekkel, modern művészeti kísérletekkel. Olyan figurák járták az utcákat és a színpadokat, lokálokat, amilyenek csak de Sade márki, Sacher-Masoch vagy Sigmund Freud fejéből pattanhattak ki. Férfiak nőnek, nők férfinak vagy iskolás lánynak öltözve, magas szárú csizmában, kezükben ostorral flangáltak a Kurfürstendammon, Berlin Champs-Élysées-jén. És ott voltak a stricik meg a kolduló veteránok, rokkantan, vakon és borotválatlanul. Ez a gátlásoktól mentes, szélsőségesen dekadens világ volt Marlene otthona. Egy „ambiszexuális” klubban – ahol férfiak táncoltak nőkkel, férfiak férfiakkal, nők nőkkel, férfiak uszkárral – fedezte fel Marlenét E. A. Dupont rendező asszisztense. A lábát vette észre, amint éppen egy trapézt font körbe.

Lábával műselyem harisnyát reklámoztak, és a pletyka szerint egymillió márkára biztosították a londoni Lloyd biztosítótársaságnál. Ha színházi sikereiről zengtek, a kritikusoknak nem volt könnyű levenniük szemüket a lábáról, és a szoknya fölé nézni.

A teljes cikk a La femme 2014. téli számában olvasható.