Aki nem tud veszíteni

Akartam már műsort készíteni vele (majdnem sikerült), elolvastam mindent, amit írtak róla, mentünk el egymás mellett Bécsben és New Yorkban is: és most Pesten várok rá. Tudom, hogy sosem késik. Most mégis szabadkozva érkezik hatvan másodperccel később, mert dolga volt. Mert szervezkedik, tanít, álmodik. Mert nem nyugszik egyetlen pillanatra sem. Mert Marton Évának lenni: kötelesség. És még le sem ül, már arról mesél, mit kell megcsinálnia a következő öt, tíz, húsz, száz évben. Pedig mennyi mindent megcsinált már az elmúlt öt, tíz, húsz, akármennyi csodás évben!

– Három helyen dolgozom. Ráadásul Budapest legszebb helyein. A Zeneakadémia az egyik fontos állomás, hiszen azért jöttem vissza Magyarországra, hogy tanítsak. Öt növendékem van, akiket el is kísérek egészen a diplomaosztásig. Új növendékeket már nem vállalok – hacsak nem jön egy Caruso kettő… –, hiszen itt vannak az új feladatok. Második az Opera tanácsadói szerepköre – újabb gyönyörű helyszín... Nem szólok bele repertoárba, műsorpolitikába, én csak nyitott szem és fül vagyok, előadásokat látogatok, és amit tapasztalok, ami hibát látok, arról csak és egyedül a főigazgatónak, Ókovács Szilveszternek tartozom beszámolni. Legutóbb például olyan rendezőket ajánlottam a figyelmébe (mások mellett én is!), akik tehetséges és újszerű látásmóddal képesek közelíteni ehhez a csodálatos műfajhoz. Most meg itt ülünk pár lépésre a Vigadótól, megint egy gyönyörű helyszín, ahol legfrissebb munkámként a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja lettem, így nem tagozatvezetőként dolgozom tovább.

– Nekem úgy tűnik – maradva a mesei hármasságnál –, mintha mindig három múzsa, három szép, de követelőző grácia bűvkörében élt volna...

– Melyik három?

– A szerelem, a művészet és a szolgálat.

– Tömör, de pontos megfogalmazás.

– Még csak művészinas volt, nagy elhatározással, hogy énekes lesz, amikor szembejött a szerelem, hogy aztán a szerelem továbbröpítse a művészet felé, de sem a szerelmet, sem a művészetet nem lehet kiteljesíteni szolgálat nélkül…

– Lehet, hogy szerencsés vagyok?

– …és mert a szerelemről és a művészetről már mindent tud, most egy nagyobb szolgálatnak szenteli az életét…

– Mindent nem tudok egyikről sem, de annyit igen, hogy legyen mit átadnom! Én mindig a jelenben élek, és a jövőnek dolgozom.

– A jelenben élt anno, amikor a Ferencvárosban felnőtt, akkor is. Tudta, hogy mi vár önre? Volt igazi jövőképe?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam vagy sejtettem bármit is előre. Az ember tervez, dolgozik, álmodik: de hogy ki lesz, mi lesz, lehet belőlem, azt senki nem tudja. Visszafelé persze könnyű lenne okosnak lenni, el lehetne játszani a „Mi lett volna, ha?” kérdéssel, csak semmi értelme nem lenne. Nem állhatom ezt: én a tényeket szeretem. Azt, ami megtörtént. És bizony megtörtént – és jól történt! Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ez lett belőlem, hogy ilyenné váltam. A munkán kívül ehhez az is kellett, hogy jó időben jó emberek vegyenek körül. Igen, jó emberekkel találkoztam!

– De nem volt mindig jó helyen, hiszen a vasfüggöny mögött nőtt fel… Az időzítés sem volt mindig jó, hiszen el kellett mennie innen ahhoz, hogy az égig nőhessen – és szerintem legalább annyi rossz ember is volt ön körül, mint ahány jó… Milyen érzékkel kerülte ki őket?

– Nem kikerültem, elhagytam, elhagytuk őket. És direkt a többes szám! Én az a típusú ember vagyok, aki minden problémámat mindenkor megbeszéltem a férjemmel. Én nem fojtottam magamba sem a sikert, sem a kudarcot, hanem mindig mindent nyíltan megbeszéltünk Zolival, mindig tőle kértem tanácsot.

– …hiszen ő eredendően sebész, így tudja, hová kell vágnia…

– …és remek férfi. Emellett sokáig focizott, tehát olyan közegből jött, ahol az emberek kimondják, ami a szívükön van. Azon az estén, amikor mi egy orvosi rendelőben megismerkedtünk, kaptam egy népszerű, szép férfit, egy playboyt, aki az éjszakát is jól ismerte, kaptam vele rengeteg tapasztalatot – vagyis kaptam egy őszinte férfit, aki mindezt a javamra fordította. Mi mindig együtt döntöttünk: én kikértem az ő véleményét és tanácsát, ő volt elég őszinte, hogy kimondja, én meg elég bátor, hogy meg is fogadjam. Végül is erről szól, akár egy életre, egy párkapcsolat: hogy sosem vagyunk egyedül! Ha elég őszinték vagyunk egymáshoz…

– Ahogyan Tosca énekli: éltem a szerelemért, éltem a művészetért… De Tosca is színésznő, ahogyan ön sem csak egy mennyei hang, évtizedekig „a” drámai szoprán a világban, hanem a színpadon estéről estére átváltozó, titkokat hordozó színész. Nő. Színésznő. És a legfontosabb figurák, akiket alakított-énekelt, mind erős, de titkokkal-vágyakkal élő, azokba belepusztuló nők…

– Erről szól az opera. A legszélsőségesebb szenvedélyekről, amelyeket csak a zenében lehet igazán megfogalmazni. Turandot jéghideg szevedélyével, Elektra szélsőséges gyűlöletével, Salome önpusztító szereleméhségével a hétköznapokat nem tudnánk megélni. Lerombolna minket. A zene mindezt lehetővé teszi. Akkor is, ha nem olyan jó egy librettó, a zene beszél a szöveg helyett is. Mindezt a színpadon megélni: ugyanazt az őszinteséget kívánja és feltételezi, ami minket például Zolival egy életen át összetart.

A teljes cikk a La femme 2014. téli számában olvasható.