A tökéletesség ára

Ahelyett, hogy elfogadnánk önmagunkat, folyamatosan a tökéletesség megfoghatatlan érzését kergetjük – ez napjainkban gyakori jelenség. Ám még ha sikerül is elérnünk azt a bizonyos ideális állapotot, amelyben minden a helyén van, az is csak átmeneti lehet, hiszen minden nappal többre vágyunk. Bár a maximalista a külvilágnak mosolygós arcát mutatja, legbelül csalódott, mert kimerült és folyamatos önértékelési gondokkal küzd.

A perfekcionizmus több mint a tökéletesség vágya, sokkal inkább olyan lelkiállapot, amelyet a mindent vagy semmit gondolkodás kísér. Jeanne Strassburg pszichológus szerint a maximalizmus nem csupán a kapcsolatainkat teheti tönkre, de felemészti az összes szabadidőnket is, és eltüntet minden élvezetet a tevékenységeinkből. Egy perfekcionistának semmi nem elég tökéletes, ezért soha nem is lehet teljesen elégedett. A pszichológus szerint a maximalisták folyamatos vágyat éreznek a sikerre, a sikertelenség vagy a bukás réme pedig szorongást vált ki bennük, aminek hatására különböző leküzdési stratégiákat dolgoznak ki: a leggyakrabban jóval több időt töltenek munkával, mint szükséges, ez a viselkedés ugyanis enyhítheti a szorongást.

„A perfekcionizmus önmagában nagyszerű szándékot rejt, arra ösztönöz, hogy mindent tegyünk meg a célunk eléréséért, és ha szükséges, lépjünk túl saját korlátainkon is. Amikor azonban elkezdünk azonosulni az eredményeinkkel, illetve identitásunkat ettől tesszük függővé, az egy idő után betegséghez és depresszióhoz vezethet. Ez az úgynevezett feltételes önérték, vagyis csak akkor hisszük azt, hogy jó emberek vagyunk, ha újabb meg újabb dolgokat tudunk elérni” – mondja Ali Berlin életvezetési tanácsadó.  

Honnan jön és hová vezet?

Egyes szakértők megállapították, hogy a perfekcionista a személyiségtípusok egyike. Raymond Cattell, a neves brit pszichológus arra a következtetésre jutott, hogy a személyiség 16 faktor mentén írható le, egyikük a maximalista személyiség. Cattell tesztjén azok, akik magas pontszámot értek el a maximalista skálán, szervezettek, kényszeresek, fegyelmezettek, pontosak, kontrolláltak voltak, és magas akaraterővel rendelkeztek.

Jeanne Strassburg ezzel nem ért egyet, szerinte a maximalizmus viselkedési minta. Nem személyiségtípus, bárkivel megtörténhet. Azok, akik a maximalizmus hibájába esnek, gyakran szenvednek kompulzív zavaroktól, depressziótól vagy evészavaroktól. A mentális betegségek mellett olyan testi tünetekhez köthető, mint a migrén, a krónikus fájdalom vagy az asztma.

A kutatások arra derítettek fényt, hogy a maximalizmussal járó stressz és szorongás nagyban hozzájárulhat az élettartam csökkenéshez. A maximalista alapelve az: „Nincs magamra időm, mert tökéletesnek kell lennem a munkahelyemen, és otthon is, vagyis az élet minden területén.” Egy idő után azonban a testünk felmondja a szolgálatot, ugyanis ez a fajta gondolkodásmód kezelhetetlen mennyiségű stresszt okoz.

A megoldás

A maximalizmus nagyon stabil tulajdonság, amelyet nehéz megváltoztatni. Szerencsére van néhány módszer, amely segíthet a problémán. Ilyen hatékony megoldás többek között a tudományosan megalapozott Pareto-elv, avagy a 80:20 szabály. A Pareto-elv szerint az eredményeink 80%-a a tevékenységeink 20%-ából ered. Tehát vannak olyan tevékenységek az életünkben, amelyek az eredményeink, boldogságunk, elégedettségünk, munkasikereink jelentős részét okozzák. És vannak olyan tevékenységek, amelyekre rendkívül sok idő rámegy, mégis csekély mértékben járulnak hozzá a sikereinkhez. A lényeg, hogy összpontosítsunk a fontos dolgokra, azokra, amelyek az eredményeink nagy részét hozzák – ekkor sokkal hatékonyabb és produktívabb életet élhetünk sokkal kisebb energiabefektetéssel és stresszel. A lényeg, hogy legyünk képesek megérezni azt a pontot, ahol már elég jó, amit teljesítettünk. E kell tudni dönteni, mikor fontos a tökéletességre törekedni, és mikor van szó pusztán kényszerről.