A legigazibb hamis ékkövek

Kevés embert hagy hidegen a gyémánt csillogó fénye, a rubint vöröse vagy a zafír kékje – ha másért nem, hát az ára miatt. A nők számára a sok ragyogó ékszer mindig is szépséget és hódítást jelentett, a férfiaknak hatalmat és gazdagságot. Akinek volt belőle, még többet akart, akinek meg nem, az legalább jelképesen akarta birtokolni, ezért ősidők óta próbáljuk a drágaköveket utánozni. Már az egyiptomi ipar és ékszerművészetben is ott találjuk a valódi, csiszolt, vésett és faragott kövek mellett a színes fajanszból öntött utánzatokat is. A rómaiak korából pedig számos, üvegből készült drágakőutánzatot ismerünk, s készítésük technikája azóta is felfelé ível.

Arra, hogy mesterségesen állítsunk elő pompás fémeket és drágaköveket, sokáig egyáltalán nem gondoltunk, és nem is gondolhattunk. Ezt csak a kémia és fizika tudományának robbanásszerű fejlődése tette lehetővé az elmúlt kétszáz esztendőben. Az alkimisták, akik többnyire ólomból próbáltak aranyat csinálni, sorozatos kudarcaik ellenére, mintegy mellékesen sok olyan ismeretre tettek szert, amelyek végül elvezettek a drágakőkészítés technikájához (is). A kémia és a vegytan fejlődése, a Mengyelejev-féle periódusos rendszer felállítása óta tudjuk, hogy a drágakövek valójában milyen anyagokból állnak össze. Azóta vagyunk képesek kimutatni az ásványok vegyi összetételét, valamint tudjuk, hogy a drágakövek legnagyobb része szilikátok alkotta olvadékokból, magmából keletkezik, magas hőmérséklet és hosszan tartó erős nyomás alatt.

A rubin és más drágakövek

A 19. század második felében több tudóst is foglalkoztatott a drágakövek előállításának titka. Rubincsinálással főleg a francia tudósok foglalkoztak, váltakozó sikerrel. Egyiküknek már a század végén sikerült mesterséges rubint előállítani. Ez az anyag azonban meglehetősen darabos lett, és csak az órásmesterek használhatták.

„A tudomány és a nagyközönség hangosan ünnepelte a sikert, a sajtó vérmes reményeket keltett, Párizsban divatossá vált a Frémy gyártotta rubin, vagy mint akkor nevezték, a »rubin scientifiques«. A múlt eredményeihez képest tényleg nagy haladást jelentettek e rubinok… Amilyen értékes volt a siker tudományos tekintetben, olyan mérsékelt anyagi szempontból. Nagy előállítási költségek mellett aránylag csak egészen csekély mennyiségű, ékkőül alkalmas kristálykát kaptak. Az e célra már nem használható kristálykák egy részét az órásipar hasznosította mint tengelycsapágyakat; ezek azonban nem kerültek semmivel sem kevesebbe, mint a természetes kövek. A már csapágyul sem alkalmas anyag megőrölve, tetemes ráfizetéssel mint csiszolópor került forgalomba – olvashatjuk a Királyi Magyar Természettudományi Társulat 1935-ös, A drágakő című tanulmányában.

"A kísérletek még javában folytak, amikor1882–83-ban nagyobb mennyiségű nyers rubin került a párizsi drágakőpiacra. Az átlag egy karát alatti súlyú kövek színe, fénye kifogástalan volt, csak igen gyakorlott szemű drágakő-kereskedő fedezhetett fel csekély különbséget e kövek és a természetes rubinok között. Mert, hogy ezek a hirtelen feltűnt rubinok mesterségesek, azt mindenki tudta. Mivel Svájcból kerültek forgalomba, svájci vagy genfi rubinoknak nevezték őket. A genfi rubinok ára elég tekintélyes volt, a szép, hibátlan példányok karátját 150 frankkal fizették, pedig megvolt az a rossz tulajdonságuk, hogy csiszolás közben néha szilánkokká pattogzottak szét. FRIEDEL francia vegyész szerint e rubinok összetétele, fizikai sajátságai teljesen megegyeztek a természetes rubinokéival, fajsúlyuk egy kicsit alacsonyabb, 3,99 volt, éppen úgy, mint a Frémy-rubinoké.
A kövek megjelente meglehetős riadalmat okozott az ékszerészek, drágakő-kereskedők és -tulajdonosok soraiban. Azonban amilyen váratlanul jelentek meg, éppen oly hirtelen tűntek ismét el. Bár akkortájt erősen nyomoztak utánuk, eredetükről biztosat még ma sem tudunk. Legvalószínűbb az a feltevés, hogy egy WYESE nevű svájci kémikus állította elő őket, apró, természetes rubindarabkák összeolvasztása útján” – olvashatjuk ugyanitt.

Aztán hivatalosan is megszületett a megoldás, és 1902-ben piacra került az első mesterséges rubin. 1910-ben zafírt is sikerült mesterségesen előállítani, és egész iparág épült a drágakövek gyártására. Francia, német, svájci, olasz, később amerikai gyárak alakultak, és soha nem álmodott mennyiségben öntötték piacra a nemes korundokat, de főként a rubint. A kövek minősége egyre javult, színskálájuk egyre gazdagabb lett, és a piacra kerülő nyerspéldányok nagysága is folyton növekedett.

Gyémántkorszak

A sikertörténet ezzel még nem ért véget: mára mesterséges gyémántot is meglehetősen gazdaságosan tudunk előállítani. A „gyémántcsinálás” azért lehetséges, mert ez a gyönyörű drágakő, amely a földtörténet legkorábbi időszakában keletkezett, valójában a szén módosult változata. A fekete ásványtól csak kristályszerkezetében különbözik, csakúgy, mint a grafit. Az értékes drágakő létrehozásához szükséges körülményeket ma már iparilag is biztosítani tudjuk. Immár aranyat is képesek volnánk „csinálni”, megvalósítva az alkimisták régi vágyát, ha az előállítási költségek nem volnának sokkal nagyobbak, mint a végtermék ára. Ehhez ugyanis arra van szükség, hogy az aranyhoz a periódusos rendszerben legközelebb álló anyagok – például a platina vagy az ólom – atomszerkezetét átalakítsuk. Csakhogy a platina drágább és ritkább fém is az aranynál. Az ólom átváltoztatásához pedig el kellene érnünk, hogy hárommal kevesebb proton legyen az atommagjában.

Legelőször egy angol vegyésznek, Hannaynak sikerült gyémántot előállítania már 1880-ban, aki a drágakő természetes keletkezési körülményeit próbálta utánozni, nagy nyomást és óriási hőmérsékletet hozott létre. Kísérletei sokáig azért vallottak kudarcot, mert nem tudott olyan edényeket szerezni, amelyek kibírták az óriási hő- és nyomásterhelést. Kitartása végül mégis meghozta a várva várt eredményt: egy kemény, sima masszát sikerült létrehoznia, amelyben apró, átlátszó gyémántkristályokat fedezett fel...

Sokan, a franciák, az oroszok és a németek is megpróbálták megismételni a kísérletet – sikertelenül. Az eredményre 1955-ig kellett várni. Először egy amerikai kutatólaboratóriumban sikerült 0,1 karátos „ipari gyémántot” előállítani. A kutatók „gyémántprést” készítettek, amely óriási nyomást tudott koncentráltan fenntartani. A présben a fém-szén keverék, az úgynevezett „gyémántpofon”, azaz elektorsokk hatására megolvadt, aztán megindult az átkristályosodás folyamata, amelynek eredménye a Föld egyik legkeményebb ásványa lett!

A laboratórium akkor kiadott sajtóközleménye így szól: „A természetben található legkeményebb és legragyogóbb anyag reprodukálására irányuló 125 évnyi munka tetőpontjaként laboratóriumunk ma bemutatta az ember által készített gyémántot.” Az öröm indokolt volt, egészen addig ugyanis szinte lehetetlen feladatnak látszott a világ egyik legkeményebb anyagának mesterséges előállítása.

Egyes adatok szerint a jelenleg mesterségesen előállított drágakövek nyolcvan százalékát az iparban használják fel, ez összességében három milliárd karát gyémántot, azaz 600 tonna drágakövet jelent. Ipari karrierjét kiváló tulajdonságainak köszönheti, négyszer keményebb, mint a Földön fellelhető többi ásvány, ellenáll a hőmérséklet-ingadozásnak, a forróságot éppúgy kibírja, mint az extrém hideget, vezeti a hőt, néhány változata az áramot is.

A drágakő növesztése

A gyémántkészítés technológiája újabb fordulatot vett, amikor feltalálták a gyémántnövesztést. Az eljárás alatt a gyémántnak egyszerre hat oldala dagad folyamatosan egy kémiai reakció hatására. Ezzel az új módszerrel egy hét alatt 5 karátos gyémántot tudnak készíteni, de a 10 karátos előállítása sem lehetetlen. Gondoljunk csak bele, micsoda különbség, hiszen természetes körülmények között a világ legkeményebb drágaköve a föld felszínétől több ezer kilométer mélységben keletkezik, és évmilliókig rejtve van az emberi szem elől. Többnyire vulkáni kitörés következtében kerül a felszínre, csak ezek után viselheti valaki ékkőként. Most viszont mindösszesen egyetlen hét alatt ott lehet a kezünkben! Ezt a mesterségesen „hamisított” gyémántot pedig bátran hasznosíthatja az ékszeripar is, hiszen éppolyan tisztaságú és fényű, mint az eredeti, csak épp harmadával kevesebbe kerül!

A hagyományos gyémántbányászatra és -csiszolásra szakosodott cégek persze egyáltalán nem örültek a találmánynak – szerintük ezek a drágakövek egyszerű hamisítványok, és ilyenformán ízléstelenek – holott a valóság az, hogy még szakértő szemek sem képesek megkülönböztetni az „eredetitől”.

A technológiai újítások következtében eljöhet az idő, amikor a gyémánt valódi tömegtermékké válik, bárkinek lehet gyönyörű gyémánt ékszere. De ami talán még ennél is fontosabb, érdemes lesz megfontolni még szélesebb körű ipari alkalmazását. Gyémánt segítségével ma még elképzelhetetlen gyorsaságot lehetne elérni. Felhasználásával sokkal erősebb lézersugarat lennénk képesek létrehozni, s ezzel lehetővé válna a holografikus optikai tárolás, így rengeteg adatot tárolhatnánk nagyon kis helyen, az iPod-ok például nem tízezer dal, hanem tízezer film tárolására volnának alkalmasak.

Ragyogás

A természetes gyémánt leggyakrabban sárga vagy barna színű, a piros és a kék árnyalatúak egyaránt ritkák, de épp ezért értékesebbek is. Ma azonban már képesek vagyunk a gyémánt színét is megváltoztatni, azaz ebben is tudunk csalni, mert rájöttünk, hogy neutronsugárzás hatására a drágakövek színe megváltozik. A kék gyémánt például olyan ritka, hogy ha ilyennel találkoznak, joggal gyanítják, hogy ragyogását egy atomreaktorban nyerte el.

„A varázslat” egyáltalán nem titkos, hiszen a fejlett országok legtöbb kutató reaktorában „színeznek” gyémántokat. Ezeknek az intézményeknek a fenntartása ugyanis mindenütt a világon nagyon költséges, közvetlen hasznot nem termelnek, ezért gazdasági mérlegüket azzal javítják, hogy drágaköveket tesznek még értékesebbé. Az igazság az, hogy a gyémánton kívül más drágakövek színét is meg lehet változtatni neutronbesugárzással. Az eredetileg halvány színű turmalinból például sárgásbarna, rózsaszín vagy vörös készíthető, a kékből lila. A fénytelen cirkonból barna vagy vörös ékkő válik. A hófehér igazgyöngyök is manipulálhatók, fekete gyönggyé alakíthatók vagy szürkéskékké. A leggyakrabban besugárzott drágakő azonban a topáz. A természetes formájában fellelhető ásvány sok esetben szennyezettsége és más okok miatt alig ér valamit. Neutronsugárzás hatására azonban az ásvány átalakul, sárgásból csillogó kék drágakő lesz. Az atomreaktorból kikerülve még több-kevesebb ideig pihentetni kell, mert a benne található szennyezőanyagok miatt radioaktívvá válik. Kereskedelmi forgalomba azonban már csak azok kerülhetnek, amelyek megfelelnek az egészségügyi előírásoknak. Úgyhogy bátran választhatnak akár kék színű topázt is ajándékba.