Szerelem és kvantumfizika

Az asztrofizikus Stephen Hawking korunk egyik legérdekesebb embere, igazi zseni, akit a fekete lyukakról, a relativitáselméletről, az ősrobbanás visszhangjáról, valamint a világegyetem történetéről szőtt megdöbbentő elméletei világszerte híressé tettek. Régóta speciális, szinte egyedi körülmények között éli mindennapjait: tolószékben, minden testi funkciója felett elveszítve a hatalmat, miközben az agya továbbra is aktív és éber maradt. Bár betegségéről és elméleteiről gyakran esik szó, kevesen ismerik a nőt, aki nagyban hozzásegítette sikereihez. Pedig felesége, Jane Hawking hosszú éveken keresztül kitartóan ápolta, miközben felnevelte gyerekeiket, odaadó nővérként tűrte a nehézségeket, mielőtt útjaik végleg elváltak volna.

A történet csöppet sem tűnik megfelelő alapanyagnak egy romantikus filmhez, a Hawking feleségének emlékiratai alapján készült A mindenség elmélete című produkció mégis pontosan az, megható, könnyfakasztó szerelmi dráma, mely amellett, hogy elgondolkoztat az életről, biztos helyet tudhat magának 2015 nagy Oscar-esélyesei között. A történet Jane és a fizikus cambridge-i találkozásától kezdve követi végig az eseményeket. Míg Hawkingot a tudomány világa kötötte le, addig Jane a művészet és az irodalom szerelmese volt. Ekkoriban történt, hogy a kozmológus elhatározta, megtalálja az egyszerű és sokatmondó magyarázatot az univerzum keletkezésére.

Hawking matematikai és tudományos tehetsége már korán megmutatkozott, a fiú szülei almamáterében, Oxfordban kezdte meg egyetemi tanulmányait, ám a képzést nem találta kellő kihívásnak. Elhatározta, hogy kozmológiával foglalkozik, de Oxfordban ekkoriban még nem lehetett belőle diplomázni. A tanulást lazán kezelte, inkább mozgalmas társasági életet élt. Ekkoriban érezte először, hogy olykor ügyetlen, időnként ok nélkül elesik. Végül summa cum laude minősítéssel diplomázott fizikából, 1962-ben pedig úgy döntött, hogy Cambridge-ben folytatja doktori tanulmányait. Jane-nel, egyik testvérének barátnőjével egy szilveszteri partin találkoztak. A lány tökéletesen kiegészítette a hiperracionális, mégis humoros tudóst, így hamarosan szinte minden szabadidejüket együtt töltötték. A fiatalok egymásba szerettek, ám a románcot beárnyékolta, hogy a 21 éves fiúnál ALS-betegséget diagnosztizáltak: a kór az idegrendszer akaratlagos mozgásért felelős részének szelektív elhalását okozza. Hawkingnak az orvosok mindössze két évet jósoltak. Az asztrofizikus később elmondta, a diagnózis után egy színdarab tragikus karakterének érezte magát, csak ült a szobájában, Wagnert hallgatott, és várta a véget. Jane azonban visszautasította ezt a fajta viselkedést, és megfogadta, hogy kitart a fiú mellett, ami erőt adott Hawkingnak, hogy folytassa doktori tanulmányait. Végül, miután megszerezte a doktori fokozatot, a 1966 márciusában összeházasodtak.

A film végigköveti a fiú lassú, fájdalmas leépülését, onnantól, hogy hirtelen kiönt dolgokat, elesik, majd először bottal, később pedig már tolószékben tud csak közlekedni, végül a kommunikációhoz is speciális hangszintetizátort kell használnia. Jane mindeközben fáradhatatlanul ápolja és támogatja, lehetővé téve, hogy Hawking elméje továbbra is szárnyalhasson, s úttörő gondolatai világszerte híressé váljanak. A pár mindent megtett, hogy tartalmassá, élvezetessé tegyék azt a rövid időt, amelyet a sors szánt nekik, három gyermekük született, és sok időt töltöttek baráti társaságban. Szerencsére Hawking jóval túllépte az orvosok által jósolt éveket, és bár Jane megkönnyebbült, egyre nehezebben viselte a gyerekek és férje ellátását. Minden testi és fizikai akadály ellenére széles körben ünnepelt asztrofizikussá vált, a Cambridge-i Egyetemen kinevezték a matematika tanszék Lucas-professzorává: ezt a posztot korábban Isaac Newton is birtokolta.

1985-ben Hawking tüdőgyulladást kapott, gégemetszést kellett végrehajtani rajta, így elvesztette maradék beszédképességét is. Azóta az  írásra egy kapcsolóval működtethető kommunikációs programot használ, a beszédet pedig beszédszintetizátorral oldja meg. Ezzel a módszerrel körülbelül 15 szót tud megfogalmazni percenként. Később megoldották, hogy az eszköz fej- és szemmozgással is működtethető legyen. 1988-ban Hawking megjelentette egyik leghíresebb művét, Az idő rövid története című könyvét, mely egyik percről a másikra a bestsellerlisták élére került.

Hawking és feleségének válásában nagy szerepet játszott Jonathan Jones és Elaine Mason. Jonesszal, a templomi orgonistával Jane még a kóruspróbák alatt találkozott. A férfi a család barátjává vált, ám egy idő után közte és az asszony között szerelem bontakozott ki. Mindeközben Hawking is beleszeretett az őt ápoló nővérbe, Elaine Masonbe, akivel 1995-ben összeházasodtak. A kapcsolat azonban rendkívül viharos volt, és elkeseredett válással végződött. A válás után Hawkingnak helyreállt a kapcsolata gyermekeivel, és feleségével is elásták a csatabárdot. Bár az egyetemi munkától visszavonult, továbbra is rendszeresen publikál, tudományos előadásokat tart, és alkalmanként a popkultúra világába is látogatást tesz.

A film

A mindenség elmélete nem annyira a világhírű kozmológus nagyszerű zsenijéről szól, sokkal inkább az emberi kitartást, a szerelemet, Hawking magánéletét, valamint megpróbáltatásait mutatja be. Eddie Redmayne szerint azonban a szerepben nem Hawking változó fizikai állapotának megjelenítése volt a legnehezebb feladat. „Azt a félelmet és felelősséget, amelyet a szerep miatt éreztem, sokkal nehezebb volt kezelni.”

Bár a rendező, a kimagasló dokumentumfilm-készítő James Marsh első látásra távolról sem lárszott tökéletes választásnak a filmhez, hiszen A mindenség elmélete jelentősen eltér eddig megszokott munkáitól, a végeredmény megcáfolja az első ellenérzéseket. Marsh amellett, hogy teret engedett a színészeknek az improvizációra, rendkívüli figyelmet szentelt a részleteknek, és lenyűgöző megoldásokkal tette még élvezetesebbé a produkciót. Zsenialitását az utolsó jelenet képkockái mutatják a leginkább: visszaforgatja az időt, Jane-t és Hawkingot pedig egy szebb, egészségesebb és boldogabb múltba repíti vissza. Ezzel a megoldással nem csupán a fekete lyukakkal és az idővel kapcsolatos feltevésekre kapunk némi utalást, de egyúttal a karakterek is visszakapják azt, amit a sors elvett tőlük.

A két főszereplő, Eddie Redmayne és Felicity Jones tökéletes választásnak bizonyult. Jones kiválóan ábrázolja Jane vívódását, a szerelem és a felelősség dilemmáját. Redmayne filmbeli megjelenése kísérteties hasonlóságot mutat a fiatal Hawkinggal, alakításában pedig minden benne van, ami kell: a hiteles fájdalom, a meggyőző mozdulatok, az optimista, olykor mégis szívszorító mosoly. Felkészülésül mindkét színész találkozott ALS-betegekkel és gondozóikkal, első kézből figyelhették meg a kapcsolatukat. Emellett Redmayne sok időt töltött Hawking professzorral, Jones pedig Jane-nel. A találkák során Jones alaposan megfigyelte és elsajátította Jane modorát, beszédstílusát. Hawking volt felesége szerint szinte saját fiatalkori önmagát látja viszont a mozivásznon.

Anthony McCarten Jane memoárja alapján írta meg a forgatókönyvet, mely minden nagyszerűsége ellenére hagy néhány nyitott kérdést maga után. Vajon Jane és Hawking minden nehézség ellenére sosem veszekedett? Bár akadnak konfliktusok a kozmológus romló állapotának, a házaspár Istennel és a világegyetemmel kapcsolatos nézetkülönbségeinek köszönhetően, de még ezek is udvarias, összeszedett vitákban teljesednek ki, minden nagy drámától mentesen.

A mindenség elmélete összességében rendkívül megható, elgondolkodtató és mozgalmas produkció, melyet nem érdemes kihagyni.