Egy perc elmélkedés: mission impossible?

A filozófusok már régen megmondták, hogy baj lesz. Az emberiség minden problémája abból fakad, hogy az ember képtelen egyedül, csendben ülni egy szobában- állította Blaise Pascal francia filozófus. Ezt a mondást olyan sokszor ismétlik az okostelefonok és közösségi média korában, hogy könnyű elfelejteni azt a megdöbbentő tényt, hogy Pascal mindezt az 1600-as években írta.

De ez is csak azt bizonyítja, hogy még a 17. századi Franciaországban is az emberek annyira gyűlöltek egyedül maradni a saját gondolataikkal, hogy szinte bármi mást szívesebben űztek helyette: golyójátékot játszottak, belevágtak a francia-spanyol háborúba, kertészkedtek és még mi minden mást, csak önmagukkal ne kelljen találkozniuk.
Az a tanulmány azonban talán magát Pascalt is megzavarná, amelynek eredményeit most közölték a neves Science magazinba. A kísérleti alanyokat 6-15 percre egyedül hagyták egy szobában, ahol semmit nem lehet csinálni, csak gondolkodni. Annyira utáltak egyedül maradni a gondolataikkal, hogy az üresjárat helyett akár gyenge áramütést is hajlamosak lettek volna maguknak adni. Ezekkel az emberekkel nincsen semmi baj, a legtöbb ember így reagálna, ha önmagával töltött időre ítélnék.

Vagyis mégiscsak van valami baj velünk.  A mai kor embere gyakorlatilag semennyi időt nem szán a befelé irányuló gondolatokra, és nemcsak azért, mert elfoglaltak lettünk. Egy amerikai kutatásban a felnőttek 95 százaléka azt mondta, hogy volt ideje valamilyen szabadidős elfoglaltságra a megelőző 24 óra alatt, de 83 százalékuk arról számolt be, hogy ebben egy percet sem töltöttek elmélkedéssel. Egy újabb, a Virginiai Egyetemen végzett kutatásban arra kérték a hallgatókat, hogy egy egyszerű szobában gondolataikkal szórakoztassák el magukat. A legtöbben azt mondták, hogy nehezen tudtak csak koncentrálni, 50 százalék kellemetlennek, legenyhébb esetben is semlegesnek találta az élményt. Az okostelefont kevésbé használó idősebbek körében végzett kutatások is hasonló eredményt hoztak. Azok viszont, akiknek megengedték, hogy olvassanak, jobban élvezték az egyedüllétet. Amikor 42 embert megkérdeztek, hogy mit választanának: a semmittevést vagy az elektromos sokkot, a férfiak kétharmada és a nők negyede az utóbbit választotta.

Vajon megőrült az emberiség? A Leeds Metropolitan University pszichológiaprofesszora, Steve Taylor könyvében, a Vissza a józansághoz címűben azt a rövid választ adja, hogy igen. Ez az állapot, a “humánia”, nem olyan rendellenesség, amelyet klinikailag elismernek. De csak azért, mert mindannyiunkat érint, és a mentális zavar definíciója szerint olyan rendellenesség, amiben a többség nem szenved. A késztetés arra, hogy figyelmünket a környezet tárgyaival kössük le, olyan ösztönös, hogy szinte nem is vagyunk tudatában. Gyakran beszélünk úgy az emailekről, sms-ekről, mintha annyira zavarnának, hogy legszívesebben megszabadulnánk tőlük. Az igazság az persze, hogy az idő nagy részében azt akarjuk, hogy a figyelmünket elvonja valami, és örömmel fogadjuk, ha megzavarnak.

Taylor professzor egyik magyarázata erre a buddhizmusból származik. Tévesen azt hisszük, hogy egyedi, elszigetelt lények vagyunk, akiket elménk fogvatart. Ezek után nem csoda, ha nem szeretünk azon morfondírozni, vajon mi történik odabenn, különben szembe kellene nézni a létezés magányosságával. Akkor már a tévézés nagyobb öröm. Ahhoz, hogy megbarátkozzunk saját gondolatainkkal, ahhoz be kell látni, hogy bizonyos értelemben nem valóságosak. Vagyis egyszerűen nem kell elhinni azt, amit gondolataink sugallnak. Élvezetes nézegethetjük őket, mintha csak egy vásznat látnánk, és már nem is olyan nagy az igény arra, hogy valami elvonja a figyelmünket. Ahogy Sylvia Boorstein meditációoktató mondta: ne csak úgy csináljunk valamit: üljünk le.