Méltóságteljes búcsú egy teljes élettől

A New York Times digitális történetének legolvasottabb cikke volt a híres neurológus, pszichiáter nyílt vallomása.

Egy hónappal ezelőtt úgy éreztem, jó az egészségem, sőt, makkegészségesnek éreztem magam. 81 éves koromban még mindig naponta egy mérföldet úszom. De mára a szerencsém megfogyatkozott- néhány héttel ezelőtt megtudtam, hogy a májamban többszörös áttétek vannak. Kilenc évvel ezelőtt fedeztek fel egy ritka daganatot a szememben, egy melanómát. A sugárkezelés és a lézeres beavatkozás után, amellyel eltávolították a tumort, végül megvakultam arra a szememre. És bár a szem melanómája az esetek 50 százalékában alkot áttéteket, az én esetem részleteit ismerve a valószínűsége még kisebb volt. Nem volt szerencsém.

Hálás vagyok, hogy kilenc évnyi jó egészség és termékeny munka adatott meg a diagnózis után, de most szembenézek a halállal. A rák a májam egyharmadán elterjedt, és bár a terjedését le lehet lassítani, a ráknak ezt a fajtáját nem lehet megállítani.

Most rajtam áll, hogy teljességében éljem meg azokat a hónapokat, amelyek még hátravannak. A lehető leggazdagabban, legmélyebben, legtermékenyebben kell élnem. Ebben erősít meg egyik kedvenc filozófusom, David Hume, aki, amikor 65 évesen szembesült azzal, hogy halálos beteg, egyetlen nap alatt megírta rövid önéletrajzát 1776 áprilisában. A Saját életem címet adta neki.

“Arra gondolok, hogy gyorsan semmivé válok. Nagyon kevés fájdalmat okozott nekem a betegség, és ami még különösebb, a testem rohamos romlásának ellenére egyetlen pillanatra sem szenvedtem a szellemem hanyatlásától. Ugyanazzal a szenvedéllyel dolgozom, ugyanazzal a derűvel élvezem a társaságot”- írta Hume.
Elég szerencsés voltam, hogy több mint 80 évig éltem, és az a 15 plusz év, amely Hume hatvanöt évéhez képest megadatott nekem, gazdag volt munkában és szeretetben. Ez idő alatt 5 könyvet írtam és egy önéletrajzot (némileg hosszabb, mint  Hume-é), amelyet most tavasszal adnak ki. Több másik könyvet majdnem befejeztem.

Hume így folytatta: “Visszafogott ember vagyok, viselkedésemben, szeszélyemben, nyitott vagyok, szeretem a társaságot, a jókedvet, tudok kötelékeket kialakítani, és kissé hajlamos vagyok az ellenségeskedésre és szenvedélyeim erőteljes mérséklésére.”
Ebben különbözöm Hume-tól. Szerető kapcsolataim, barátságaim voltak, de igazi ellenségeskedésben nem volt részem. Nem mondhatnám - vagy bárki, aki ismer, hogy visszafogott ember lennék. Ép ellenkezőleg, vehemens vagyok, túláradó lelkesedéssel és minden szenvedélyeimnek szélsőségesen korlátlanul élek.
Mégis, Hume esszéjében egy mondat igazsága megüt: “nehéz dolog jobban eltávolodni az élettől, mint amennyire én most megtettem.”

Az elmúlt néhány napban nagy magasságból néztem az életemre: mintha tájkép lenne, miközben minden egyes részéhez egyre mélyebb kapcsolat fűz. Ez nem azt jelenti, hogy búcsút mondtam az életnek. Épp ellenkezőleg: hihetetlen intenzitással érzem, hogy élek, azt akarom és remélem, hogy a hátralévő időben el tudom mélyíteni a barátságaimat, hogy el tudok búcsúzni a szeretteimből, hogy írhatok még, hogy utazhatok, ha erőm engedi, hogy elérem a megértés és belátás új magasságait.

Egyszeriben tiszta a fókusz és a perspektíva. Nincs idő semmi lényegtelenre. Magamra, a munkámra, a barátaimra kell összpontosítanom. Nem fogom esténként a híradót nézni. Nem fogom többé a politikát vagy a globális felmelegedésről szóló vitákat figyelemmel kísérni. Ez nem közöny, hanem távolságtartás: még most is mélyen megérint, ami a Közel-Keleten történik, aggaszt a globális felmelegedés, a növekvő egyenlőtlenség, de ez többé nem tartozik rám- ez a jövőre tartozik. Örülök, ha tehetséges fiatalokkal találkozom, még azzal is, aki biopsziát veett és diagnosztizálta az áttéteimet. Úgy érzem, a jövő jó kezekben van. Az elmúlt 10 évben egyre jobban tudatosult bennem kortársaim halála. Generációm már fogyatkozik, és minden halált úgy élek meg, mintha elszakadna, letépne belőlem egy darab. Senki nem lesz olyan többé, ha már mi nem vagyunk, de hát soha senki más nem lesz olyan, mint egy másik ember. Ha valaki meghal, senki nem tudja pótolni. Olyan hiányokat hagynak maguk után, amelyeket nem lehet betölteni, mert ez a sors- a genetika és az idegek által diktált sors-, hogy minden egyes ember egyedi legyen, saját útját járja, saját életét élje, saját halálát halja.

Nem teszek úgy, mintha nem félnék a haláltól. De a legerősebb érzés bennem a hála. Szerettem és szerettek. Sokat kaptam és cserébe sokat adtam. Olvastam, utaztam, gondolkodtam, írtam. A világgal volt viszonyom, írókkal és olvasókkal.

Mindenek előtt pedig egy érző lény voltam, egy gondolkodó állat ezen a gyönyörű bolygón, és már ez önmagában hatalmas kiváltság és kaland.