Mentorok mentorai

Azokra a tanárokra, akiknek ők köszönhetnek sokat. Igaz, akkoriban talán még nem mentoroknak hívták őket.

Al Ghaoui Hesna, az MTVA szerkesztő-riportere:

A pályámon első meghatározó emberként Fekete Évát, az első angoltanárnőmet emelem ki, még Salgótarjánból, az általános iskolából, aki szigorúan, de igazságosan, nagyon jól oktatott minket, ezért angolból erős alapokat kaptam. Mindez azért is volt fontos számomra, mert későbbi tanulmányaim, majd a munkáim is a nyelvekre épültek. Két tannyelvű gimnáziumba, a Varga Katalinba jártam Szolnokon, szinte minden tantárgyat angolul tanultunk.

Amikor a jogi egyetemen másodéves voltam, elkezdtem írni a Népszabadságba. Kelen Károly vett szárnyai alá, tőle leshettem el az újságírás alapjait, ő mondott véleményt írásaimról, adta vissza, ha úgy érezte, van még mit csiszolni rajtuk. Igazából őt tekintem a mentoromnak, szakmailag a legtöbbet neki köszönhetek, ő indított el ezen a pályán. Amikor 2011-ben megkaptam a Prima Primissima díjat, nem volt véletlen, hogy elsősorban neki köszöntem meg az elismerést, mint ahogy az sem, hogy sajtó kategóriában később mások is voltak, akik neki mondtak köszönetet.

Amikor a Magyar Televízióba, a Panoráma stábjához kerültem, és bedobtak a mély vízbe, Benda László ismert külpolitikai újságíró volt az, aki mindig segített tanáccsal − sőt külföldi kapcsolataival is. Kezdő tévésként sokat jelentett, hogy olyan tapasztalt operatőrrel indulhattam el az első éles forgatásokra, sokszor háborús terepre, mint Rácz László.

Amióta magam is mentor vagyok, sokszor jut eszembe, hogyan tanított Kelen Károly, adott tanácsot úgy, hogy közben hagyott kibontakozni. A mentorság egyben nagy felelősség is: nem mindegy, hogy a mentorált milyen impulzusokat kap az első olyan embertől, aki szakmailag komolyan foglalkozik vele. Hiszen ha rosszul csinálja, a fiatal kedve akár el is mehet az egész pályától.

Dr. Beck György, a Vodafone Magyarország Zrt. elnöke:

Szerencsére sokan voltak, akik pályafutásom során segítettek, igaz, az én fiatalkoromban még nem hívtuk őket a mai divatos szóhasználattal mentornak. Már az általános iskolában, 1960 és 1968 között volt egy kiváló, nagybetűs TANÁROM, az osztályfőnököm, Szűcs Béla, aki szó szerint az osztályban lakott: az osztályteremből nyílt a lakása. Agglegény volt, és a diákság volt a mindene. Szakköröket, kirándulásokat szervezett nekünk, volt, hogy huszonöten egy hónapot töltöttünk vele a Bükkben!

Cegléden, a Kossuth Lajos Gimnáziumban is fantasztikus volt, ahol kiváló mentoraim lehettek: matematikatanárom, Tóth Mihály és osztályfőnököm, Velkey Imre. Sokat tanultam tőlük: nemcsak matematikát és magyart, hanem emberséget, tiszteletet, az értékek, az elvégzett munka megbecsülését. Később Cegléden megalapítottam az Év Matematika- és az Év Magyartanára díjat, melyek már elhunyt tanáraim emlékére az ő nevüket viselik. Nagy presztízse van e két elismerésnek.

Matematikusként Szegeden, a JATE-n végeztem, ahol szintén sok igen kiváló tanárom volt. Majd a fővárosba kerültem. A nyolcvanas évek közepén, már a Számalk nevű munkahelyemen találkoztam egy kiváló emberrel, Báti Ferenccel, leginkább őt nevezhetem mentoromnak, akinek kultúrája, szakmaisága, világlátása, csapatszelleme, családszeretete mind követendő példa volt számomra. Bár a vállalatnevek időközben változtak, majdnem tíz éven át dolgoztunk együtt. Egy ideig helyettese voltam, majd átvettem tőle a cégvezetést.

Mára már nekem gyűltek össze tapasztalataim, remélem, át tudom adni őket fiatal, roppant tehetséges mentoráltamnak.

S. Hegyi Lucia divattervező:

A Vámos Ilona Szakközépiskola ruhakészítő szakán végeztem, tanáraim és szakmai vezetőim közül elsősorban azokat tekintem mentoraimnak, akik a nyolcvanas években, pályafutásom kezdetén segítettek és mellém álltak. Egyikük volt Dóri Vera a Május 1. Ruhagyárból, másikuk Vér Anna, a Szandi Szalon tulajdonosa. Ők azok, akik alaposan, sok türelemmel foglalkoztak velem: példát mutattak, magyaráztak, tanítottak olyasmit, amit maguk is az évek során, saját tapasztalataik alapján a gyakorlatban ismertek meg és sajátítottak el, nem az iskolapadban. Nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy megalapozzam tudásomat, és idővel a magam ura lehessek. Mindent magamba szívtam, ami a ruhaiparhoz tartozik − és ahhoz, hogy valóban megszeressem ezt a szakmát: a varrást, a tervezést, a kivitelezést, a kollekciózást, az értékesítést, az önmenedzselést. Látták, hogy alázatos, ugyanakkor talpraesett fiatal vagyok, aki pontos, precíz, rendszerető, valóban szeretné megtanulni a szakma csínját-bínját. Akinek határozott elképzelése van arról, mi lesz, ha nagy lesz. Ők ma büszkék lehetnek rám, én pedig hálát érzek irántuk, mert nyitott szemmel jártak a világban, így tanítottak-oktattak engem is, én pedig jó időben és helyen találkoztam velük. Ezt az élet nagy ajándékának tartom.

Ma már én vagyok a mentor, aki azt tanácsolja egy-egy fiatal mentoráltnak, hogy először is bízzon önmagában (ehhez alapos önismeret szükséges). Fogadja el és szeresse önmagát, mert ha magát nem szereti, akkor a világot sem tudja. A kitűzött célok mindig lebegjenek a szeme előtt, és tegyen meg mindent annak érdekében, hogy idővel megvalósítsa céljait, álmait.

Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház főigazgatója:

A családi háttéren túl is elképesztően szerencsés vagyok, mert rengetegen segítették kultúrmenedzseri pályámat: megtiszteltek azzal, hogy munkatársuknak fogadtak, példát mutattak, biztattak, kritizáltak vagy dicsértek. Mesterek, mentorok, akik nélkül nem létezik egyetlen sikeres karrier sem. Három embernek különleges szerepe van az életemben. Novák Ferenc Tata, a rendkívüli koreográfus, pedagógus, társulatvezető és menedzser, akit fiatalon a Bihari Táncegyüttes utánpótlás-csapatában ismert meg, és bár bőszen koreográfusnak készültem, a szervezés irányába terelt, sőt keményen megmondta, itt lát bennem tehetséget, ha színházban szeretnék érvényesülni. Hamar felmértem, hogy igaza van, nem vagyok tehetséges táncos, viszont a közösségi szervezésben szívesen dolgoztam, és sikeres is lettem. Erre ő nemcsak felfigyelt, de elsőként adott maga mellett menedzselési feladatokat.

28 évesen Zimányi Zsófia nemzetközi hírű művészeti menedzser, fesztivál- és színházigazgató ügyvezetőként rám bízta „legféltettebb gyermekét”, a Pentaton Koncert- és Művészügynökséget. Páratlan kiugrási lehetőséget kínált fel számomra azzal, hogy felkért az ország első magánkézben lévő menedzserirodájának irányítására. Zsófi mindvégig segítette és támogatta szakmai fejlődésemet. Közös munkánk során rengeteg feladatot és önállóságot adott.

Végül, de nem utolsósorban Kerényi Miklós Gábor „Kero” legendás színi direktort, rendezőt és pedagógust említem, aki mindig hitt bennem, és biztatott. Színházi látásmódja, szervezőkészsége, logikája, menedzserként is kimagasló képessége, mindig előremutató gondolkodása, elhivatottsága, kifogyhatatlan energiája rengeteg mindenre rávett és megtanított. Mindig érdekelte a véleményem, kész volt a vitákra, sőt megfogadta a tanácsaimat. Alapvetően tőlük tanultam a szakmát, és kaptam a lehetőségeket. Sosem értettem azokat, akik nem vállalják fontos tanítóikat, mert úgy érzik, ezzel saját tehetségüket kérdőjelezik meg. Én mindig is büszke voltam rájuk. Meggyőződésem, hogy a tehetség mentorok nélkül önmagában kevés, és hiszem, hogy hosszú távon a jó mentorok sem biztosítanak tehetség nélkül karriert.

Dr. Czine Ágnes alkotmánybíró:

Gimnáziumi éveimet egy vidéki gimnázium izgalmas és varázslatos mindennapjaiban éltem át, nagyon nehéz a sok kiváló tanár közül egyet is kiemelni. Igazi egyéniségek voltak, akik nem kötelességnek, hanem örömnek tekintették a diákok okítását, nevelését, a tehetséges és a nehezebb utat járó diákok gondozását is. Nevelőim nyitottak voltak, lehetővé tették, hogy megvalósítsam akkori álmaimat. Így amikor az az ötletem támadt, hogy diákújságot szerkesztenék a gimnáziumban, ahova nyolcszázan jártunk, még ezt is megengedték.

Sikeres is volt az újság, mert a feltétlen lelkesedésen túl két diáktársammal együtt egyszerre voltunk szerkesztők, kiadók (mi stencileztünk), és az értékesítést is megszerveztük. A magyar- és történelemtanáromtól őszinteséget, emberséget, a hagyományok, a nemzeti és egyetemes értékek fontosságát és sokaságát, a kimondott és leírt szó erejének felelősségét tanultam. A legkedvesebb latintanárom dr. Kriveczky Béla volt, akinek a latin nyelv és a római történelem csodálatán és szeretetén túl még a férjemet is köszönhetem, ugyanis bemutatta nekem az unokaöccsét…

Az egyetemen rendkívül sok kiváló tanárom volt: Király Tibor, Brósz Róbert, Mádl Ferenc, Bihari Mihály, Györgyi Kálmán és még sorolhatnám. Igazi mentorom itt dr. Hársfalvi Rezső volt, akitől rendszeresen kaptam bátorítást, sok-sok jó tanácsot, és az ő biztatásának köszönhetem, hogy indultam az akkori egyetemi tudományos diákköri versenyen; dolgozatommal második helyezést értem el. Háromgyerekes apaként kiváló tanár, aki pontosan ismerte az egyetemi hallgatók lelkét és dilemmáit. Mindig a pozitív gondolkodást sugalló, abszolút problémamegoldó, jó humorú, remek ember, aki később az ELTE Jogi Továbbképző Intézetének majdnem két évtizedig volt az igazgatója.

Egy diáknak a gimnáziumi és az egyetemi években a kiváló tanáraitól és mentoraitól kapott támogatás, támasz, tudás olyan muníció, amely nem tiszavirág-életű, hanem egész életre szól.

Kamarás Iván színész:

Első mentoraimként színművészeti főiskolai tanáraimat említhetem: Kapás Dezsőt, aki két évig, és Horvai Istvánt, aki részben vele párhuzamosan, négy éven át volt az osztályfőnököm, 1990 és 1994 között. Nagy szaktekintélynek számítottak. Kemény emberek voltak, akik nem óvó gondoskodásukkal vettek minket körül, hanem rideg szigorúsággal vegyített szeretettel tanítottak szakmai igényességre. A főiskola remek hely volt arra, hogy nagy öregekkel találkozhassunk, Vámos Lászlótól Iglódi Istvánon, Pártos Gézán át Herskó Jánosig. Mindegyikük mély nyomokat hagyott az életünkben.

Életem következő emblematikus figurája Ruszt József rendező volt, aki 1990-ben a Budapesti Kamaraszínházban új világba vitt el az Otellóval, majd több más darabban is. Mentoromnak tekintem Böhm Györgyöt, aki életem fontosabb szakmai állomásain mindig ott volt, neki köszönhetem megismerkedésem Ruszt Józseffel is. Volt főiskolai tanáraim közül Gálffi László tett sokat értem, sok tudást adott nekem, először tanárként, majd színészpartnerként. Később Eszenyi Enikő, Valló Péter, Zsótér Sándor tüntetett ki szakmai figyelmével, vett körül szeretetével. Természetesen nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek: édesanyámnak, Uhrik Teodórának és nevelőapámnak, Lovas Pálnak, akiktől – szakmabeliek lévén – egy életre szóló szakmai útvezetést is kaptam.

Több mint két éve az a megtiszteltetés ért, hogy én is tanítok: a Go To Casting filmszínész-mesterség oktatására létrehozott akkreditált iskolában, és jó pár órát adtam a Budapest Filmakadémián is. Lényeges feladatnak érzem a szakmai tudás átörökítését. Fontos, hogy ugyanúgy figyeljek mások fejlődésére, előremenetelére, mint ahogy annak idején rám is figyeltek a szakmában.