Boszorkányos adottságok

Bár kollégám, és több mint egy évtizede ismerem, erre az interjúra volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, tulajdonképpen alig tudok róla valamit. Azt tudtam, hogy hároméves kisfiát pár hetesen vitte először koncertre. Azt viszont nem, miként alakult a pályája. Nem tartozott szoros baráti körünkbe, pedig időnként ott volt. De soha nem feltűnően.

Kati, létezik, hogy manipulálod a környezetedet? Van valami boszorkányság abban, hogy csak akkor veszünk észre, ha te is akarod?

Talán van ebben valami, lehet bennem valami boszorkányos. De igazából nem vágyom arra, hogy a társaság középpontja legyek. Ugyanez a helyzet kevés számú barátommal is, mert a barátságok is csak szakaszokban vannak jelen az életemben. Számomra mindig a család volt az igazán fontos közeg, nem a baráti kapcsolatok. Ha pedig valahol igazán jelen akartam lenni, azzal határozott célom volt. De soha nem voltam az a suli után órákig barátnőzős típus. Nincs bajom a lazasággal, nem érzem magam görcsösen teljesítménykényszeresnek sem, de számomra sosem volt fontos az ilyen fajta időtöltés.

Túl komoly környezetbe születtél? Nem te vagy az egyetlen, aki zenészszülők gyermekeként látja meg a napvilágot, de többségük nem alakítja annyira tudatosan az életét, hogy már tizenkét évesen a Zeneakadémia előkészítőjébe járjon.

Én nem a zenéért, hanem a színpadért rajongtam. A szüleim a kaposvári Csiky Gergely Színház zenekarában játszottak, de én nem a zenekarral foglalkoztam. Azok a hihetetlen színésznagyságok nyűgöztek le, akik ott játszottak. Varázslatos volt, amit a színpadon műveltek: Molnár Piroska, Pogány Judit, Koltai Robi, Csákányi Eszter! Vele voltam a legbátrabb. Ahogy lejött a színpadról, rohantam utána az öltözőbe, és figyeltem, ahogy leveszi a műszempilláját, lemossa a sminkjét, és gyermeki őszinteséggel közöltem vele, hogy „hű, de csúnya lettél”! Ő meg persze jót nevetett, ahogy a többiek is, ha mondtam valami hasonlót. Szóval gyakorlatilag ők voltak a barátaim. Az a szenvedély nyűgözött le, ahogyan a színészek életre keltették a szerepeiket. Csak akkor még nem tudtam, hogy ezt szenvedélynek hívják.

Jó, de akkor minek kellett neked a hegedű? Miért nem lettél színésznő?

A hegedű adott volt. Ránéztek a kezemre, és úgy tűnt, hogy beleillik a hangszer. Órákon át hallgattam a szüleim reneszánsz együttesét, és olyan hangszer-különlegességekkel találkoztam, mint a viola da gamba vagy a görbekürt. Úgyhogy számomra nem kötelezettség volt a hegedű, hanem magától értetődő. Gyorsan kiderült az is, hogy ezzel a hangszerrel ki tudom fejezni magam. Sőt, azt hiszem, csakis ezzel tudom kifejezni magam, mert szerintem borzalmas színésznő lennék. Amikor az iskolai kötelező verseket el kellett mondanom, már zavarban voltam. De a színpad szeretete, az önkifejezés és az az élmény, hogy adok valamit a közönségnek, nagyon gyorsan kialakult bennem.

Át tudod adni partnereidnek pillanatnyi elképzeléseidet egy koncert kellős közepén, anélkül, hogy előre megbeszéltétek volna?

De mennyire, nemrég volt erre egy tökéletes példa, Csajkovszkij Esz-moll kvartettjét adtuk elő néhány hónapja Kínában a Kelemen Quartettel egy nemzetközi kamarazenei versenyen. Életünkben másodszor játszottuk ezt a nehéz darabot, ami különleges bátorságra vall, mert sok éve együtt dolgozó kvartettek is csak alaposan begyakorolt művekkel indulnak. Szóval színpadra léptünk, nagyon jól éreztük magunkat játék közben, és történetesen megnyertük a versenyt. A zsűri kérésére a gálán is ezt a darabot játszottuk. Aztán odajött hozzánk egy japán kritikus, és azt mondta, őrület, amit hallott, mert mintha két teljesen más művet adtunk volna elő, annyira eltérő felfogásban szólalt meg a darab a gálán, és végképp nem érti, hogy voltunk erre képesek egyik napról a másikra? Az igazság azt volt, hogy nem volt beállítva a mű, így mindannyian szabadjára engedtük a fantáziánkat. A hangok világa csodálatos szabadságot ad. Persze ahhoz, hogy ilyen előadásokat produkáljunk, kell egy olyan csapat is, mint amit a kvartettben összehoztunk. Pedig van ám korkülönbség, hiszen Homoki Gábor tanítványunk a Zeneakadémián, és Dóri, a húgom ugyancsak sokkal fiatalabb nálam.

Elárulhatjuk, hogy tizennégy év a korkülönbség közöttetek, az öcséd csak két és fél évvel fiatalabb nálad. Dóri hogy csöppent a családba ilyen későn?

Hát úgy, hogy én addig hisztiztem, amíg a szüleim be nem adták a derekukat. Ne nézz ilyen furcsán, tényleg így volt! Anyu titkon mindig vágyott harmadik gyerekre, apu számára erősebbek voltak az észérvek, miszerint pedagógusként nem egyszerű három gyereket felnevelni. De én addig nyafogtam, amíg elegük lett, és aztán megérkezett a húgom. Ez a világ legjobb döntése volt, mert a szüleim megfiatalodtak, és az én helyzetem is sokkal könnyebb lett, mert immár nem az volt az elsődleges problémájuk, hogy szegény kislányuk egyedül van a fővárosban, hanem az, hogy eleget evett-e Dóri. Úgyhogy amikor 16 évesen bejelentettem, hogy Kanadába mennék tanulni, csak annyit mondtak: rendben, ha el tudod intézni, mehetsz. Mentem, mégpedig abba az intézménybe, ahol annak idején a legendás zongoraművész, Glenn Gould is tanult. A szüleim bíztak bennem. Emellett én mindig tudatosabb voltam a kortársaimnál, sosem éltem vissza a szabadságommal.

Huszonévesen már Hanna, kicsit később Gáspár anyukája lettél. Az életedet elnézve nem is tudom, hogy férnek bele a gyerekek…

Számunkra magától értetődő volt, hogy mielőbb gyerekeket szeretnénk. Úgy érzem, nagyon összetartó, boldog kis közösséget alkotunk, amelyben mindenki jól érzi magát. Persze a mi életünk középpontjában az este tízig tartó koncertek és fogadások vannak, vagyis lehet, hogy másnap nem sikerül időben felkelni, és lehet, hogy a nyolcéves Hanna nem ér be időben a suliba, és lehet, hogy épp akkor kellett volna ünneplőben mennie, amikor nem tudtam megnézni az üzenőjét...

A teljes cikk a La femme 2011. téli számában olvasható.