Kudarcról és bukásról más szemmel

Ha végignézünk a könyvesboltok önsegítő könyveket kínáló polcain, összeszámolhatjuk, vajon hány könyv foglalkozik a siker megszerzésével- és hány azzal, hogyan kezeljük a kudarcot, ha veszítünk vagy terveink, álmaink mégsem válnak valóra.

A nyelvezet igencsak lelkesítő, mintha csak egy sportverseny nézői lennénk. Halljuk, hogy legyünk kitartóak, ha elbukunk, álljunk fel, sose adjuk fel és fussunk neki az akadálynak újra és újra.  De vannak események, amit még ez a buzdítószólam sem tud megmagyarázni.

Nyilvánvaló és elkerülhetetlenül megtörténhet, hogy a dolgok bizony nem a terv szerint alakulnak. A politikus nem tud régi fényében visszatérni. A filmrendező nem tud elég pénzt összeszedni új alkotására. A regényt már a harmincharmadik kiadó utasítja vissza. Az üzleti bukás örökké szépségfoltot ejt az eddig makulátlan menedzseri karrieren. Egyszerűen csak hatalmasat, földrengetően nagyot buktunk.

Hol a felelősség határa?

Hol a határ siker és felelősség között? Manapság szigorúan az egyén tehet arról, hogy elbukik vagy sikert arat. Éppen emiatt nemcsak hogy még fájdalmasabb a bukás (mindig is az volt), de egyenesen katasztrófának számít. Nincsen semmilyen metafizikai, a világ működését ilyeténmódon magába foglaló magyarázat, nem lehet a balszerencsére hivatkozni, senkit nem lehet hibáztatni a mi kudarcainkért. Nem csoda, ha az öngyilkossági ráta rohamosan nő, ahogy a társadalom az egyént teszi felelőssé saját sorsa alakításáért. A meritokrácia, vagyis az a társadalmi forma, amelyben az egyén társadalmi pozíciója nem a társadalmi származásától, hanem tehetségétől, tudásától, szorgalmától és teljesítményétől, egyszóval „érdemeitől” függ, a kudarcot jóváhozhatatlan ítéletként tekinti.

Nem minden történelmi kor és társadalom volt ilyen szigorú kudarc és siker dolgában. Az ókori görögök egy másik érdekes lehetőséget villantottak fel- amiről ma hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Nevezetesen, hogy egyszerre lehet az ember jó és bukhat el. Hogy ezt az elképzelést jól belevéssék a közgondolkodásba, létrehoztak egy külön művészeti formát: a tragédiát. Óriási drámafesztiválokat rendeztek, ahol minden polgárnak részt kellett vennie. 

A tragédiák elborzasztó, gyakran horrorisztikus történeteket meséltek el. A főszereplő meggondolatlan döntést hoz, megszeg egy törvényt vagy a rossz embert választja ágyastársának, amiért büntetése: halál. A történtek azonban nagyrészt az istenek döntése volt, az egyén nem dönthetett saját sorsáról. Vagyis költői módon a görögök arra utaltak, hogy a dolgok sokszor véletlenszerűen alakulnak, olyan rend szerint, amelyre az egyén nincs hatással, legyenek bár káprázatos képességei és erényei.

Arisztotelész összefoglalta a tragédia esszenciáját. A tragédia hőse erényes ember, az átlagnál jobb, aki nemesi származású, de hajlamos kis hibákat is elkövetni, ahogyan bárki más. A legelején még nem tűnik úgy, hogy rosszul dönt vagy téved. Azonban az események szerencsétlen láncolata nyomán, amelyre semmi ráhatása nincs, a kis tévedés katasztrófához vezet. A tragédia együttérzőn, morálisan komplex módon tárja fel azt, hogyan kerülhetnek jó emberek menthetetlen helyzetbe. Éppen az ellenkezőjét teszi, amit a mai bulvárlapok vagy social media szféra, amely keselyűként veti rá magát arra, akinek megbicsaklott az élete, és ítélkezik úgy, mintha tévedni nem emberi dolog lenne.

Lecke az ókoriaktól

Arisztotelész szerint nagyon fontos volt, hogy az emberek rendszeresen tragédiákat nézzenek, hogy elkerüljék a moralizálást és a másokon való ítélkezést. A jó tragédia sajnálatot és félelmet kelt- állította Arisztotelész: sajnálatot a tragikus hős iránt, mert megértjük, hogy milyen könnyű olyan hibát ejteni, ami később katasztrófába torkollik. És félelmet azzal kapcsolatban, hogy az élet milyen törékeny és képes kisiklani az ellenőrzésünk alól. Bármelyikünk gyorsan darabjaira hullhat, ha embert próbáló eseményekkel és kihívásokkal néz szembe.

A tragédiák figyelmeztetnek, hogy ne ítélkezzünk. Szembemennek azzal a természetes ösztönnel, amellyel csak a sikereseket csodáljuk és lenézzük az elbukót, megvetjük a vesztest.

Jelenleg nehezen birkózunk meg azzal a gondolattal, hogy egy jó ember is lehet sikertelen. Inkább azt mondjuk, hogy talán mégsem annyira jó ember, semmint elfogadnánk azt a bizonytalan és késtségbeejtő gondolatot, hogy a világ valójában nagyon igazságtalan. A tragédia üzenete nélkül a létezést sokkal kegyetlenebbnek, sokkal ítélkezőbbnek látjuk, mit amilyen lehetne. Talán éppen itt van az ideje, hogy a modern önsegítőkönyvek helyett egy ókori klasszikust emeljünk le a polcról, ha tudni akarjuk, mi a siker és a kudarc.