Nehéz hűség

Fesztiválokat alapított, de nem lett milliárdos, sikeres zenekarai voltak, mégsem sztár. Ő a legidősebb slammer és a Baltazár Színház állandó szereplője. Alternatív nagypapa. Müller Péter Sziámi.

 Nagypapa vagy. Milyen?

Jó, van ilyen identitásom.

Pedig azért kérdeztem, mert elég vicces, hogy az ember nagypapaként színpadon áll.

Egy darabig én egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy meddig fogok élni. Fel sem merült bennem a kérdés. Aztán érzékeltem, hogy tovább élek, mint általában a rock and roll-emberek, csodálkoztam is azon, hogy ez a sorsom, mert nagyon belementem mindenbe.

Úgy érted, hogy drogok, alkohol, satöbbi?

Nem, sosem voltam se alkoholista, se narkós. Persze mindent kipróbáltam, álszent sem akarok lenni, ráadásul Hollandiában egy narkós lánnyal éltem, de valahogy sosem érdekeltek a szerek. Nem tudtam ráizgulni, adott volt nekem a belső mámor. Szerelmes voltam, verset írtam, és ez bőven elég volt nekem.

Akkor mire gondolsz?

Elképesztő dolgok történtek velem, sokszor a koncertezés közben, máskor meg azért, mert egyszerűen érdekeltek az emberek, és nem válogattam meg a társaságot, amibe írói érdeklődésből belementem elég rendesen.

Mégis, például mi történt veled, ami mással nem?

Azt majd egyszer megírom a világ legkíméletlenebb önéletrajzában.

Meg is lep, hogy nem írtad még meg.

Még nem találtam meg azt az embert, akivel együtt el tudnánk készíteni. Én ugyan rengeteget tudok beszélni, de igazán jó akkor vagyok, ha jól kérdeznek.

Akkor ez a jövő − de valamit árulj el arról, hogy milyen sztorid van, mert ez így túl általános.

Jó. Egy darabig holland filmproducer voltam, ugyanis a nyolcvanas években aktívan kergetett a rendőrség itthon, fenyegettek mindenfélével, menni kellett. Én meg pont kaptam egy holland ösztöndíjat, és odaköltöztem. Extrém példa, hogy egy filmforgatás miatt

Ez tényleg nem történik meg mindenkivel, de nem is halálos.

Mondok olyat is, ami teljesen vérfagyasztó volt. Volt egy lány, életem egyik nagy szerelme volt, aztán jó barátom, mára sajnos öngyilkos lett. Ő időnként nagyon zűrözött, és egyszer csak nyomtalanul eltűnt. Kiderült, hogy bűnözők rabolták el, és elvitték egy Amszterdam melletti sötét helyre, egy olyan, gyakorlatilag lakatlan lakótelepre, amit squatoltak az európai bűnözők, tehát a rendőrök sem mertek belépni a területre. Én meg odamentem taxival, igaz, a sofőr kitett a negyed szélén, besétáltam. És akkor kiástam őt onnan. Olyan volt, mintha a Ponyvaregényben lettünk volna. Pedig alkatilag egyáltalán nem vagyok ilyen.

A teljes cikk a La femme 2015. nyári számában olvasható.