Most van az élet
Azt hiszem, már főiskolás kora óta ismerem. Talán láttam is minden szerepében. Olykor dolgoztunk is együtt, vagy majdnem.Volt, hogy évekig nem láttam, mert el akart rejtőzni, mert csak magával és a hitével volt dolga, hogy aztán újra előragyogjon a boldogságával. Ezt a pillanatot szerettem volna megragadni most, hogy beszélgetni hívtam. És még a limonédénkat se rendeltük meg, már a makacs, maximalista embereket dicsérte trillázó, önfeledt, magával ragadó nevetéssel…
Szereted a megrögzött maximalistákat?
Nem akarom rögtön közhellyel kezdeni a beszélgetést, de tényleg úgy érzem, hogy ők egy afféle kiveszőben lévő fajta. Egyre kevesebben mernek szélmalomharcot vívni, egyre többen méregetik azt, hogy két percen belül megtérül-e, amit tettek. Pedig én azokat szeretem, akik nem a hozadékot figyelik, nem azt, hogy nekem mi ebben a jó: ehelyett van egy mániájuk, és azt merik előretolni, görgetni, a falon is átnyomni akkor is, ha mindenki lebeszélné őket erről. Nekem ez a nem divatos emberfajta − szemben a divatban lévő szervülős-nyomulós típussal −, ez a széllel szemben élő magányos egyre inkább hiánycikknek tetszik. Vagy csak én veszek észre keveset belőlük?
Minden dologban efféle makacs maximalistának látlak, legyen szó szakmáról, családról vagy épp környezettudatosságról. Kezdjük a színészettel. Elcsépelt szóval: a hivatásoddal, melyben nem mentél el a könnyebb irányba, pedig az utóbbi 15−20 év a bulvárról szól elsősorban.
Egyszer tettem egy kis kirándulást, hogy ne tehessek magamnak szemrehányást, bár nem kell mindent kipróbálni, azért van a kollektív tudattalan, hogy olyasmit is tudjak, amit nem tapasztaltam… Ez volt a Meglepő és mulatságos, Friderikusz Sándor show-ja, amelyben olykor belekacagó és jókat kérdező öltöztetőbaba voltam, és én ezt született és megátalkodott homo ludensként nagyon élveztem, de amikor aztán ennek hozadékaként sorra jöttek a bulvárfelkérések, azokra már nemet mondtam. Jólesett, kipróbáltam ezt a lovat is, de elég volt, leszálltam róla.
Nekem nevetős édesapám mindig azt mondta, hogy az elkezdeni merészsége kisebb erény, mint az abbahagyni tudása.
Bölcs ember volt… Luciano Pavarotti, mindkettőnk kedvence mondta egyszer azt, hogy az embert leginkább a „nem”-jei minősítik. Nehezek az igenek, de a nemek minősítenek. Amikor ezt hallottam, már nem voltam épp a pályám legelején, túl voltam néhány nemen, és ezt sokan úgy értékelték, hogy „Te ezt persze már megteheted”! Pedig ez nem igaz. Harmadéves főiskolásként is utasítottam vissza felkérést, ahogyan a megkeresések kétharmadára is tudtam nemet mondani bármikor: ezzel nem azt akarom mondani, hogy én milyen jó fej vagyok, hanem csak annyit, hogy én így tudok élni. Úgy, ha kijelölöm magamnak a bójákat – eddig, eddig és eddig, és azt már nem! És akkor győzködhetnek akárhányan, akármennyi időn keresztül, fenyegetőzhetnek is, a válaszom: nem! Mint a „tetanuszos ló”, befékezek, és nem! Azt mondják, mindennek és mindenkinek megvan az ára. Nem igaz. A lelki nyugalmamnak nincs meg az ára. Amikor már magadnak el kell magyaráznod egy döntésedet, győzködni kell magadat, akkor már elvesztetted a szabadságodat. A Biblia mondja, hogy nehéz neked az ösztön ellen rugódoznod – hát nem is kell,
| FÜR ANIKÓ |
| „Én határozom meg, hogy mit, mikor és miért teszek, én jelölöm ki életem azon paramétereit, amelyeken belül jó érzem magam.” |
Egyszer azt mondtad, a szabadságodról beszélvén, hogy azt meg tudod határozni, kinyitod-e az ablakot, de hogy besüt-e a nap akkor éppen, azt nem te döntöd, döntheted el.
Azt nem tudom meghatározni, megakadályozni sem, hogy egy madár elrepüljön a fejem fölött, de hogy fészket rakjon a fejemre, azt már igen…
A teljes cikk a La femme 2015. őszi számában olvasható.