A balett sötét oldala

A balett világának két oldala van: míg a színpadon gyönyör és szépség uralkodik, addig a színfalak mögött fájdalom rejtőzik. A balerinák csillogó életét valójában sérülések, lelki és testi problémák, kétségek, valamint a tökéletes iránti megszállottság irányítja. Legalábbis láthatólag így vélekedik erről a kérdésről Hollywood.

Manapság úgy tűnik, ritkán mutatják a balerinákat boldog, kiegyensúlyozott személyeknek. De nem csoda, hogy bámulatos képességeik, emberfeletti, precíz mozgásuk egzotikus, gyönyörű furcsa lényekké teszi őket a hétköznapi ember szemében. Olyanokká, akiket csodálunk, de nem igazán értünk. A balett mindig is sajátos helyzetet foglalt el a köztudatban. Évszázadokon keresztül az inspirációforrásként szolgált műalkotások számára, és tömegeket vonzott a világ legnagyobb operaházaiba. Mégis mint művészeti forma továbbra is furcsán távolinak, megközelíthetetlennek látszik. A jeté, a pirouette, de még a legegyszerűbb arabeszk is jelentősen meghaladja az átlagnéző mozgáskészségét. A balett-táncosok olyan művészek, akik igaz, mindenre elszánt szenvedéllyel táncolnak. Az állandó fáradtság és áldozatok ellenére valóban meseszerű világ az övék, nem csoda hát, hogy a filmipart is megbabonázza.

A Fekete hattyú elsöprő sikere után két olyan produkció is helyet kapott idén a filmpalettán, amely a profi balerinák megpróbáltatásait kísérli meg bemutatni. Az amerikai Vogue magazin szerint Moira Walley-Beckett legújabb Kegyetlen tánc című minisorozata egy képzeletbeli New York-i balett-társulat sötét titkait tárja fel. A Starz csatorna produkcióját itthon az HBO GO-n követhetjük nyomon. Ezzel egy időben pedig Nelson George is ahivatásos táncoslét kérdését boncolgatja egy dokumentumfilmben, melynek középpontjában Misty Copeland, az Amerikai Balett első profi afroamerikai szólótáncosa áll.

Kegyetlen tánc

A Kegyetlen tánc története szerint a félénk és szégyenlős mindenki által csak Bambiként emlegett  Claire egy már szinte természetellenesen tehetséges táncos Pittsburghból, akinek egy rejtélyes családi dráma átmenetileg megtörte a karrierjét. Amikor először találkozunk vele, a lány éppen a gyermekkori szobájában bujkál, miközben egy férfi elszántan dörömböl az ajtaján, a nevét kiabálva. Miután kimászik az ablakon, Claire New Yorkba veszi az irányt, ahol részt vesz az egyik legnevesebb balett-társulat meghallgatásán. Mozdulataival lenyűgözi a társulat művészeti igazgatóját, Pault, aki mindent elkövet azért, hogy a lány a balett egyik legragyogóbb csillaga legyen!

Persze a hírnévnek ára van, és a siker nem csak pozitívumokat tartogat Claire számára. Nem telik sok időbe és társulatban kezdetét veszi az ármány és a cselszövés, hiszen a táncos tehetsége sokaknak szúrja a szemét. Hamarosan kiderül, hogy bipoláris zavarokkal küzdő Paul sem merő jó szándékból emelte ki Claire-t a balerinatömegből. A lánynak azonban nemcsak őt, hanem Laurentet, a társulat fő mecénását is le kell nyűgöznie táncosi és egyéb, kevésbé szakmabeli képességeivel, ahhoz hogy kitörhessen.

A produkció hitelességét alátámasztandó, a főszerepet Sarah Hay, az egykori profi táncos alakítja, akit korábban a Fekete hattyúban is feltűnt. A sorozat készítőire láthatólag nagy hatást tett a Natalie Portman főszereplésével készült mozifilm sötét, gótikus stílusa.  A szereplők többsége olyan, mintha egy Shakespeare-tragédiából csöppent volna a történetbe. Mindenki rejteget valami sötét titkot a múltjában, vagy a jelenében. A Kegyetlen tánc első néhány epizódja alapján elmondható, hogy a cselszövés és a szex jóval nagyobb hangsúly kap a produkcióban, mint a tánc, és elsősorban nem annyira a balettről, mint inkább az emberi psziché sötét titkairól szól. Felmerül azonban a kérdés, vajon valóban ennyire kíméletlen a balerinák világa?

Balett a filmvásznon

A The New York Timesban megjelent riportban Sarah Hay elmondta, a legtöbb balettről szóló film vagy túl csillogónak, könnyednek mutatja a balett világát, vagy túlságosan is a sötét oldalra koncentrál. „Gyakran előfordul, hogy a film csak a felszínt kapargatja, vagy épp az ellenkezője történik, és elvész a drámai részletekben. Számomra táncosként ez a történet hiteles és valóságos. A történetben a balerinák összes félelme életre kel.  Gyakorlás közben szinte egész nap a tükörben bámulod magad, amitől könnyen bizonytalanná válhatsz.  Ebben a sorozatban minden félelmemet, minden visszautasítást, amit átéltem a táncban, Claire megformálásában színészként kifejezhettem.”

Walley-Beckett fontosnak tartotta, hogy megmutassák közelről is azt, amit a táncosok napról napra megélnek, s így a nézők velük együtt szárnyalhassanak, lélegezzenek, izzadjanak, átérezzék a fájdalmaikat és az örömüket.

A sorozat népszerűsége ellenére is számos kritikát kapott. A refinery29.com által megkérdezett hivatásos táncosok úgy fogalmaztak, hogy a Kegyetlen tánc rendkívül eltúlzott formája az extrémen nehéz művészeti ágnak. Mint mondták, a balett nem csillogó, rózsaszín világ, megvan a sötét oldala, hiszen rengeteg lemondással jár, nagy adag önbizalom és erő kell hozzá, de rengeteg szépséget is rejt.

A balett már korábban is számtalan könyvnek, illetve filmnek szolgált inspirációként. Gelsey Kirkland a legendás New York-i balett-táncos Dancing On My Grave című önéletrajzi regényében például meglepő őszinteséggel vall anorexiáról, drogfüggőségről, pszichiátriai kezeléséről. De említhetnénk akár az afroamerikai táncos Misty Copeland, vagy a testképzavarral küszködő Jennifer Ringer memoárját is.

Ha valakit jobban érdekel a tánc, mint a dráma, annak sem kell csalódnia az idei kínálatban. Az A Balerina’s Tale (Egy balerina meséje) című dokumentumfilm teljesen más szemszögből mutatja be a balettművészetben rejlő erőt. Az amerikai Vogue magazin leírása szerint Misty Copeland Kaliforniában nőtt fel, egyedülálló anya nevelte fel öt testvérével együtt. Már 13 éves volt, amikor komolyabban foglalkozni kezdett balettel, ám azonnal kitűnt a tömegből, 17 évesen pedig már biztos helye volt a New York-i Amerikai Balett Színházban. A sorozat a táncos 2013-ban megjelent memoárja alapján készült, amely bemutatja a színes bőrű lány küzdelmeit a balett csöppet sem elnéző vagy kegyes világában. A városban töltött kezdeti években Copeland állandó súlyproblémákkal, testképzavarral, depresszióval, magánnyal és önbizalomhiánnyal küszködött.

„A kezdet nehéz volt, hiszen New Yorkba, a nagyvárosba költöztem, ahol hirtelen rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az egyetlen afroamerikai nő egy 80 táncosból álló társulatban.”

Ám miután túljutott a nehézségeken, szép lassan visszanyerte az önbizalmát, és a közönség figyelmét is magára vonta. 2007-ben már szólista volt, 2012-ben pedig ő alakíthatta Igor Sztravinszkij Tűzmadár című művének főszerepét. Ezután szinte az egész táncművészeti világ felbolydult. Az elsöprő sikert azonban szörnyű fordulat követte. A táncos egyre gyakrabban tapasztalt fájdalmat a lábszárában, így orvoshoz fordult. A vizsgálat megállapította, hogy több mint hat stressztörtést szenvedett el a táncosnő a bal sípcsontjában, és hónapokra vissza kell vonulnia a balettől.

Ekkoriban kereste meg őt Nelson George, aki később dokumentálta a rehabilitációt és a visszatéréséért folytatott küzdelmeket. Bemutatja, hogyan küzdötte vissza magát a 32 éves táncosnő egészen a Hattyúk tava főszerepéig. Misty volt az első fekete, aki a világ színpadaira léphetett Odette-ként és Odile-ként a Metropolitanben, és bebizonyította, hogy a szenvedély hegyeket mozgathat meg.