Visszatérés

Szerinte azért, mert „tudják, hogy hamarosan meg fogok halni”. Ami drámai is lehetne, csakhogy az arcán a mondat közben ott van az a huncutság, amit imádok benne. Jordán Tamást eleinte csak messziről, tisztelettel figyeltem Pécsett, a POSzT-on, aztán összebarátkoztunk. Ennek már sok éve. Néha fáradtnak látom, de mindig fáradhatatlannak. Tisztelem benne, hogy szenvedélyes színész, és hogy ötleteiből nemcsak kifogyhatatlan, de meg is valósítja őket. Ilyen tiráda után meglepett, hogy bizonyos kérdésekben mennyire csalódott.

 

 

Azt látom, hogy elkezdted áthelyezni a székhelyedet Budapestre.

Igen, öt évig kirobbanthatatlan voltam Szombathelyről, hiszen létrehoztam egy színházat. Minden meghívásra nemet mondtam. De az a helyzet, szerintem kevesen látnak rá arra, hogy miért is mentem Szombathelyre. Mondd el, hogy szerinted miért!

 

Sok oka lehet. Egyrészt örök létrehozó vagy. Kitalálsz valamit, és megvalósítod. Szombathelynek tényleg nem volt színháza, elkelt oda egy. Másrészt előtte a Nemzeti igazgatójaként sok ellenséget szereztél szerintem, politikai és esztétikai alapon, és ki akartál lépni egy kicsit a budapesti kulturális elitből, egyrészt, hogy messzebbről tudj ránézni, másrészt, hogy ne legyél céltábla. Sokan kritizáltak amiatt, hogy mi valósult meg, és mi nem, hogy kik rendeztek a Nemzetiben, és kik nem.

Egyik sem stimmel.

 

Akkor miért?

Azt tapasztalom, hogy az emberek nem értik. Sokat beszéltem az Egyetemi Színpadról életem során. Ezt komolyan kell venni. Én majdnem gyerek voltam még, 18 éves, amikor belecsöppentem egy olyan helyzetbe, amit a mai harmincasok−negyvenesek el sem tudnak képzelni. Az aczéli három T-ből a tűrt kategória azt jelentette, hogy az Egyetemi Színpad körül mozgott a budapesti értelmiség. Pezsgő élet vette körül, mert szabad volt a levegője. Én azt tanultam meg ebből, hogy a színház egy olyan hely, ahol pezseg az élet. A színház

JORDÁN TAMÁS

„Az Egyetemi Színpad körül mozgott a budapesti értelmiség. Azt tanultam meg ebből, hogy a színház egy olyan hely, ahol pezseg az élet.”

mindenről szól. Találkozásokról, ahol a nagy emberek keresték egymás tekintetét, ahol a nem olyan nagyok megismerhették őket, jó volt együtt lenni. Ma is remek dolgok vannak, de az én filozófiám szerint a színház nem szólhat csak az előadásról.

 

Igen, erről is sokat beszéltél.

Csak nem vették elég komolyan. Te sem, hiszen nem ezt az okot említetted. Muszáj menni a közönség felé. A Nemzeti Színház igazgatói székében bíboros voltam, akinek hihetetlen jó dolga van, telt házak előtt misézik, a legjobb hívek előtt. Most misszionárius vagyok, akinek az a dolga, hogy minél többen higgyenek Istenben.

JORDÁN TAMÁS

„A Nemzeti Színház igazgatói székében bíboros voltam, aki telt házak előtt misézik. Most misszionárius vagyok, akinek az a dolga, hogy minél többen higgyenek Istenben.”

 

Akkor térjünk vissza az eredeti kérdésre. Azért jössz vissza Budapestre, mert úgy
 érzed, több hívet nem tudsz szerezni az egyháznak?

Nem látványosan legalábbis. Nő a látogatóink száma, de lassan. Szerintem ugyanakkor a színház hatalma óriási. Vajon miért nem tud kohéziót teremteni a társadalom különböző rétegeiben? Miért nincs az, hogy oda bejárnak az emberek, mert keresik egymás társaságát? Miért rohannak haza előadás után? Miért nem lesz a színház látogatója egy közösség, amely tagjai segítik egymást a bölcsődében, a vásárlásban, a mindennapi életben? Tehát miért nincs egy kitágított mikroközösség?

 

A teljes cikk a La femme 2015. téli számában olvasható.