A forró életöröm országa

Vadság és báj, luxus és nyomor, forró, párás levegő, életerőtől duzzadó természet, életörömöt sugárzó emberek, erős színek, karnevál. Ez Brazília!

Tüzes, afrobrazil ritmusok, nyelvtörő szavak, misztikus mágiák. Ez mind Brazília. Mindenkit magával sodor, elbűvöl, táncra perdít, megrészegít. Mit szerettem Brazíliában? Mindenekelőtt a brazilokat. Kedvesek, közvetlenek. Ritkán jönnek ki a sodrukból, akkor viszont nagyon. A focimeccseken mindig elszabadulnak az indulatok, de hát ez érthető a foci hazájában.

RONALD DE CARVALHO: BRAZÍLIA

„A tiszta napfény e perceiben, míg meg sem lebben a pálmák lombja, míg simán ragyognak a kavicsok, s fények, szikrák, csillámok tündökölnek, hallom Brazília hatalmas énekét.”

Azon soha nincs vita, hogy ki a brazil, és ki az etnikum. Fölöttébb furcsán venné ki magát, ha lenne, hiszen színtiszta brazil nincs, csak betelepített afrikai, bevándorló fehér, egyre kevesebb őshonos indián, valamint e népek keverékei. Indiánba oltott portugálok (meszticek), feketével kevert fehérek (mulattok), továbbá ázsiaiak, hinduk, arabok. Faji megkülönböztetés gyakorlatilag nem létezik, csak vagyoni. „A pénz fehérít” – közölte vigyorogva egy szénfekete riói bártulajdonos; neki sikerült az, ami keveseknek: kitörni a szegények zárt világából a gazdagok szintén zárt világába. Ami a kettő között van, az mindenkié. A templom és a tengerpart. Ingyenes a világ leghíresebb strandja is, a Copacabana, ahol együtt süttetheti hasát a multi a csőlakóval.

Isten akarata

BRAZÍLIA

A tengerpart mindenkié. Ingyenes a világ leghíresebb strandja, a Copacabana is.

Változatos a klímája is, ami nem meglepő: Brazília Dél-Amerika legnagyobb állama. Ha az egyik részében esik is, a másikban derült az ég. Aggodalomra semmi ok: bármely évszakban odautazhatunk, mindig meleg van. Amikor nálunk beköszönt a tél, ott akkor kezdődik a nyár − forrósággal, sok csapadékkal. Ha süt a nap, akkor nagyon süt, ha esik, akkor nagyon esik. Valósággal ömlik egy-két napig. Életem legnagyobb felhőszakadását Rióban fogtam ki, először dühített, később élveztem. Olyan volt, mint egy égboltnyi zuhany, amelyből megállás nélkül zuhog a meleg víz, hömpölyög a járdákon, ronggyá áztat ruhát, frizurát.

Elkeseredetten szambázom a tócsák között, végül bemenekülök egy fedett teraszra kávézni, és észreveszem, hogy mindenki engem figyel mély együttérzéssel. Cinkosan összenevetünk a szintén csuromvizes brazilokkal, és máris elszáll a rosszkedvem. Miután kézzel-lábbal kiderítjük, miféle nációhoz tartozom, boldogan hajtogatják Puskás nevét, és egyszer csak eláll az eső. Kisüt a nap, és szivárványból fon koszorút a város fölé magasodó Corcovado köré. Újdonsült ismerőseim felmutatnak a karját széttáró, óriási Krisztus-szoborra, és azt mondják: „Se Deus quiser!” Minden Isten akarata szerint van. Jó és rossz, napfény és eső.

A strand egész évben élvezhető, főként Rióban, ahol a trópusi klímának jószerivel csak forró és forróbb fokozatai léteznek. A cariocák – így nevezik magukat a fővárosiak – imádják Rio de Janeirót és minden okuk megvan rá. Lélegzetelállító a látképe. Kup alakú hegyei meredeken törnek a magasba az esőzéstől vadul burjánzó őserdőből, a Fuanabara-öböl vizéből emelkedik ki a Cukorsüveg. A pazar látvány feledteti a gondokat, a Copacabana a szegényes hajlékot, amiben laknak. A tengerparti strand a közösségi élet színtere, és az egyenlőség jelképe. Itt nem a ruha teszi az embert. Egy szál tangában nincs különbség a formás hátsók között…

Az élet ünnepe

Kevés hely van a világon, ahol a nők ilyen zavartalanul közszemlére teszik majdnem pucér testüket, mint a braziloknál. Ott ez természetes: olyan erős a testkultusz, hogy egyre többen plasztikáztatják a mellüket és a feneküket, olykor anyák a lányaikkal együtt. Nagy népszerűségnek örvendenek a BumBum fenékszépségversenyek, ahol több száz jelentkezőből választják ki azt a tizenötöt, aki bejuthat a döntőbe. A győztes jutalma több mint húszezer dollár. Mivel a favellában, a bádogvárosban élőknek egyebük sincs a formás popsijuknál, egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Erre a legnagyobb esély a karnevál, amely a szuperlatívuszok látványossága, a szépség ünnepe, az ötletek kavalkádja. Sokak szerint nem más, mint a szegények show-műsora a gazdagok számára. Nyilván így is van. Engem mégis az fogott meg, ami a strandon: a kirobbanó életöröm. A szépség ünnepe, a szamba mindenkit magával ragadó ritmusa, a káprázatos jelmezek – sokan egy éven át spórolnak, hogy megvehessék. Sehol sem tudnak úgy mulatni, mint itt, a földkerekség legnagyobb show-ján, a brazilok hatalmas buliján.

Varázslók és varázslatok

Brazíliában majd mindenki katolikus, méghozzá hívő, és majd mindenki fétisimádó. Ebben még a katolikus egyház sem talál semmi kivetni valót. Megelégednek azzal, hogy híveik

SÖTÉT ERŐK

A mágia sehol sem olyan népszerű és magától értetődően természetes, mint Dél- Amerikában.

vasárnap eljárnak a misékre, és szemet hunynak a fölött, hogy minden ünnepen áldoznak a saját isteneiknek. Az utcasarkokon gyertyákat gyújtanak, mellé teszik az ajándékokat: pezsgőt, pálinkát, ételt, virágot.

Tűz a nap, zuhog az eső, az erdő állandón ugrásra kész, hogy visszaszerezze azt, amit az ember elvett tőle. A hegyek ontják a drágaköveket, mégis annyi itt a szegény, mint égen a csillag. A forró éjszakákon megperdülnek a dobok: transzba esett varázslók hívják segítségül indián vagy afrikai őseik isteneit… A mágia sehol sem olyan népszerű és magától értetődően természetes, mint Dél- Amerikában, ahol a lakosság jelentős része szegény és tudatlan.

Bármerre jártam, mindenütt belebotlottam egy-egy varázslóba, aki némi ellenszolgáltatás fejében hajlandó volt elriasztani mellőlem az ártó szellemeket. Ennek enyhébb változata a babona. Termetes, afrobrazil asszonyok talpig fehérben, turbánnal a fejükön varázserejű kütyüket árulnak, szerencsehozó szalagot kötnek a turisták csuklójára. Az enyémre is kötöttek és csodák csodájára, amit kívántam, teljesült. Már bánom, hogy nem kívántam Bahiában lottófőnyereményt.

Salvador Bahia, karneválország régi fővárosa valóságos olvasztótégelye az indián és afrobrazil rítusoknak. Gyönyörű város, Brazília lelke. Színesre festett régi házak, pálmalevéllel fedett kunyhók, tarka-barka modern épületek, sziklákat csapkodó hullámok, lábnyomokkal teli focipályák. A dimbes-dombos utcákon olvadt aranyként csorog végig a napfény, a félhomályos templomokban afro-karib ritmusban szárnyal az ének. Misére hívogatnak a harangok, varázslásra a dobok. A sokféle szekta híveit egyesíti a mindható katolicizmus hitbuzgósága. Miközben országszerte tapasztalható a candomblé – vagy macumba – újjáéledése. Híveik Jézus Krisztussal azonosítják Oxalát, a jó halál urát, aki a mindenható Olorun fiaként uralkodik a világon. Összekeveredtek a feketék istenségei a fehérek szentjeivel, az emberek úgy érzik, legjobb megadni a tiszteletet mindegyiknek. Rióban szilveszterkor egyszerre ünneplik a Szűzanyát és a vele egyenrangú istenséget a Copacabanán. A kultikus szertartás elmaradhatatlan kísérője a szállodák tűzijátéka és a pezsgőspalackok pukkanása. Végül mindenki táncra perdül, sokan a tengerben szambáznak ruhástul…

Pau brasil

Aki manapság Porto Segurónál (annyit tesz: biztos kikötő) közelíti meg Brazília partjait, pont olyannak látja, mint 1500 tavaszán az erre tévedt portugál hajósok. A parton, a kókuszpálmák árnyékában csinos, barna bőrű nőket, majdnem meztelenül, félmeztelen férfiakat és pucér gyerekeket. De ők nyaralók, nem őslakosok. Nem messze, a bájos óvárosban vendéglők, üzletek, szórakozóhelyek. Nagyot változott a hely, amióta a fehér ember először lépett Brazília földjére. A portugálok akkor nem nagyon tudtak mit kezdeni véletlen felfedezésükkel, a pucér indiánokon kívül nem találtak egyebet. Később kalandorok, kereskedők jöttek, európai csecsebecséket cseréltek tollra és nyersbőrre. Leginkább egy vörös fafajtát kedveltek a színezőanyagáért, ezt elnevezték „pau brasil”-nak, parázsfának. Ez lett az ország névadója.

Ilyen brazilfán laktunk mi is, amikor Manausból, Amazónia fővárosából elindultunk az esőerdőkbe.

Manaus olyan, mint egy gőzfürdő. Szállodánk előtt hömpölygött a Rio Negro – a fekete folyó –, itt egyesül a földkerekség legbővebb vizű folyamával, az Amazonasszal. Takaros kis motoros bárkán keltünk át a túlsó partra, onnét csónakon mentünk tovább a szállásunkra, az Ariau Jungle Towerbe. Toronyszálló az esőerdőben? Ez valami tévedés lehet. Nem volt az. Toronymagasan laktunk, fent a fák tetején, a sűrű lombok közé fészekként beépített, fából ácsolt, kerek indián kunyhókban. Hosszú, nyikorgó falépcsőn lehet feljutni és függőhidakon átjárni egymáshoz. Itt aztán minden nagyon zöld, meg öko, ahogyan azt Cousteau kapitány, a világhírű természetbúvár elképzelte. Civilizációs átkok – légkondi, műanyagok – száműzve, fürdőszoba helyett tus az erkélyen, a víz jéghideg. Mint minden rendes hotelben, itt is van luxuslakosztály: Tarzan-lak a legöregebb, leghatalmasabb parázsfa tetején, ahová létrán lehetett felmászni. Ez a Hollywoodtól átmenetileg megcsömörlött sztárok kedvenc búvóhelye, Tom Cruise, Kevin Costner többször is visszatért a szellős kéglibe.

Kávék, koktélok

A brazil kávé nálunk is fogalom, náluk viszont hosszú lére eresztett, híg lötty. Annak legalábbis, aki az erős, rövid eszpresszó kávét szokta meg. Bahiában egyik nap babkávé-bemutatót rendeztek az ötcsillagos, mesébe illő luxusszálloda halljában. Megtermett, kávébarna asszonyságok talpig fehér ruhában kavargattak valami sötét szirupot, hatalmas agyagcsöbrökben. A színe sűrű feketekávéra emlékeztetett, kértem kóstolót. Széles mosollyal teletöltöttek egy kupicát, a tetejét megszórták valamivel, és a kezembe nyomták. Belekortyoltam és majdnem elejtettem.

Nem kávé volt, hanem fekete babból krémesre főzött bableves, apró szalonnapörcökkel a tetején. Annyira ízlett, hogy nyomban felhajtottam belőle még néhány kupicával. Mint Brazíliában minden, a konyhájuk is kevert. A csirkét a portugálok hozták be, a feijoada az Afrikából behurcolt rabszolgák eledele volt. Összefőzték a babot a gazdáik által nem kedvelt húsokkal, belsőségekkel. Ma a legfinomabb húsokból készül, és nemzeti eledel: nem hiányzik a legdrágább éttermek kínálatából sem. A brazilok szeretnek enni. Náluk az étkezés majdnem olyan érzéki, mint a tánc, sok húst és halat fogyasztanak, utána kávét és édességet, a cukrászatban nagymenők. Nem takarékoskodnak a kávéval és a kakaóval, vagyis a csokival. A jeges csokoládéjuk világszám! És kihagyhatatlan a híres brazil koktél, a caipirinha.