Majdnem

Köztük volt természetesen a katedrális, Picasso szülőháza és múzeuma, az impozáns mór erőd, Augustus császár amfiteátruma − ezeket egyébként is megnéztük volna, de ha nincs David, soha fel nem megyünk a Hotel AC Malaga Palacio by Marriott tetőteraszának éttermébe. Nem Málaga miatt mentünk Andalúziába, hanem Granada, Sevilla, Ronda és természetesen a tenger miatt, de ha már ott laktunk a várostól pár kilométerre, gondoltam, átruccanunk egy napra. A szeptemberi napsütésben fürdő, csillogóan tiszta kikötőváros azonnal megtetszett.

Én simán elmentem volna a szálloda jelentéktelen főbejárata mellett, a húgom viszont kiszúrta, bementünk, és már repültünk is fel a tizenvalahányadik emeletre. Tényleg pazar volt a kilátás: előttünk a végtelen tenger és a kikötő, balra az erőd, jobbra a katedrális tornya… Nem állítom, hogy elláttunk Gibraltárig, de majdnem.

És elegáns társaság. Az egyik asztalnál rögtön feltűnik nekem egy rettentően ismerős férfi. Két hölggyel ül, már túl vannak az ebéden, a jegesvödörben pezsgő. Sportosan elegánsak, a pasi kiváltképp. És akkor rájövök, ki az. A húgom viszont szkeptikus… Amikor a férfi feláll, és a korlátra könyökölve ő is a kilátásban gyönyörködik, mintha direkt fel akarná hívni magára a figyelmet – tipikus színészviselkedés, baj, ha felismerik, de még nagyobb baj, ha nem –, orvul lefényképezem. Stimmel a magasság, a profil, a haj, pont úgy néz ki, mint az HBO-n futó Ray Donovan című sorozatban, ahol a főhős apját, a profi bűnöző Mickey-t játssza. Elsétálok az asztaluk mellett, hallgatózom, milyen nyelven beszélnek. Angol, de nem amerikai angol… De attól még miért ne futhatnék össze Andalúziában egy Oscar-díjas, amerikai filmsztárral?! Hisz találkoztam már Michael Douglasszel is, igaz, a kaliforniai Santa Barbarában, ahol akkoriban lakott. Jót beszélgettünk, közös fotónk is van…

Málagából sem mehetek haza kétségek közt. Már a medence mellett pezsgőznek, amikor nagy mosolyogva rájuk köszönök, és azt mondom, elnézést a zavarásért, de ön nem Jon Voight?

Mindenki nevet, ő is, majd azt mondja, majdnem. De nem. Ó, akkor bocsánat, de nem mondták már mások is, mennyire hasonlít? De, mondták. Csakhogy… és itt a szemembe néz: he is much older… Hát persze – nevetek. Közben azt gondolom, ezek a hollywoodiak mind letagadhatnak 10−20 évet… Azt mondják, Skóciából jöttek, megkérdik, én meg honnan. Mondom. Budapest! – kiált az egyik hölgy −, voltam ott, a Four Seasonsben, nagyon szép a Vár. Jártam-e Skóciában? Még nem, de nagyon vágyom oda, ott bezzeg rengeteg szép vár van! Adnak egy jó tanácsot: májusban vagy szeptemberben menjek, egyébként egyfolytában zuhog az eső. Ezzel aztán elköszönünk egymástól.

Még most sem vagyok biztos benne, hogy nem Jon Voighttal találkoztam-e mégis. Akit négyszer jelöltek Oscarra, egyszer kapta meg, még ’78-ban, tízszer jelölték Golden Globe-ra, négyszer lett az övé. Bár manapság – ilyen igazságtalan az élet – a nagyvilág leginkább úgy ismeri, mint Angelina Jolie apját, akivel a lánya évek óta szóba sem áll. Azóta is nézem a Ray Donovanben, és pont úgy néz ki, mint a málagai tetőteraszon.

Vagy majdnem.