„A lepkegyűjtő titkos videoblogja” – ezzel a beharangozó félmondattal indul a Centrál Színház hátborzongató előadása, amelynek alapjául John Fowles nagy sikerű, azonos című könyve szolgált. A színpadon a Freddie-t alakító Bereczki Zoltán éppen saját webes naplóját szerkeszti. Az önmagában nem túl izgalmas tevékenység Bereczki alakításában már a nyitómondatnál libabőrössé teszi a nagyérdeműt. Adott egy külsőleg-belsőleg középszerű, nem túl művelt, visszahúzódó, amolyan „bocsánat, hogy élek” típusú figura, de a tapasztalt színház- és filmfogyasztó néző sejtheti, hogy az ilyenektől érdemes leginkább tartani. Bereczki karaktere valóban nem sok jót ígér, már csak azért sem, mert életének egyik legfőbb mozgatórugója a lepkék és pillangók megszállott gyűjtése.
Tevékenységéről internetes naplót is vezet. Freddie-t eleinte még meg is sajnálnánk, hiszen szánalmasan semmitmondó élete során csupán a szépséget, illetve annak megtestesülését keresi, kutatja, ezért is esett a választása a lepkékre. Ám a Norman Bates-es vonásokkal felruházott főhősről hamar kiderül, hogy valódi pszichopata, aki vágyának tárgyát, a szép Mirandát elrabolta, és fogva tartja saját pincéjében.
Miranda (Ágoston Katalin) a tökéletes ellentéte Freddie-nek. Gyönyörű, okos, magabiztos, művelt, jó családból származik. És dörzsölt. Az a típusú nő, akivel a főhős a mindennapi életben valószínűleg nem is találkozhatott volna. A fiatal és tehetséges művésznövendék egy szép napon arra ébred, hogy egy idegen pincében tartja fogva egy vele rendkívül figyelmes és udvarias, ámde szánalomra méltó figura. Az előadás elején Miranda rettegése Freddie-től átragad a nézőre is, és ez nem csak a speciális hangeffekteknek köszönhető. A két színész kissé filmszerű, ámde rendkívül hiteles játéka folyamatosan képes szinten tartani a nézőtéren szinte tapintható feszültséget. Bereczki valósággal átlényegül, alakítása az előadás másfél órájában teljes mértékben feledteti az ünnepelt énekes-zenés-táncos színész-celebet, és csak az elmebeteget látjuk benne. Ahogyan Bereczkiről elhisszük, hogy őrült, úgy Ágoston Katalinnak is elhisszük, hogy retteg. A rengeteg sikoly és hisztérikus kirohanás akár irritáló is lehetne, de jelen esetben nem az, Ágoston tökéletesen elkapta karakter és az őrjítő félelem lényegét.
A Centrál Színház ajánlója szerint „Freddie szerelmes Mirandába. Freddie a rabja Miranda szépségének. Miranda a rabja Freddie-nek. Egy pincében.” És az előadást látva valóban felmerül a kérdés: végül is ki kinek a rabja? Ki van alárendelve kinek? Hiszen magától értetődő, hogy fogolyként a nő van alárendelve a férfi kénye-kedvének. Miranda eleinte retteg, a megtébolyodás szélén áll, üvölt, fetreng, remeg. Ahogy azonban kezdi megismerni fogvatartóját, egyre inkább kezd felülemelkedni rajta. Több ízben próbálja meg a lehetetlent, a szökést, ami majdnem sikerül is neki. Személyes varázsával, intellektusával és persze szexuális vonzerejével folyamatosan zavarba hozza a rendkívül konzervatív és szégyenlős emberrablót. Miranda egy idő után valóban elhiszi Freddie-nek, hogy nem akarja bántani, sőt még csak magáévá sem akarja tenni, pusztán csak gyönyörködni kíván az imádott nőben, akárcsak lepkéiben. És talán épp ez a legijesztőbb benne. A zavart elméjű emberrabló folyamatosan veszíti el a kontrolt önmaga, illetve a helyzet fölött, lassan még abba is belemegy, hogy foglya utasításokat adjon neki, átvéve az irányítást. Ezzel párhuzamosan Freddie videoblog-bejegyzései egyre feszültebb hangvételűek, a tét egyre nagyobb. Ahogyan közeledik Miranda megígért szabadulása, úgy válik Freddie mind sebezhetőbbé. Gyerekkora, anyjával való kapcsolata, szexuális visszafogottsága és prüdériája mind felszínre kerülnek.
Horgas Ádám rendezésében a díszlet hidegsége, ridegsége tökéletes aláfestése a lélektani thrillernek. A darabban megjelenő speciális effektek akár túlzásnak is tűnhetnének, ez esetben azonban jól megállják a helyüket. Persze a díszlet, az effektek, az aláfestés mit sem érnének, ha Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin párosa nem volna ennyire hiteles. És, hogy végül ki kerekedik felül a másikon? Az előadás végét látva ez is nézőpont kérdése marad.
Fotók: Éder Vera