Meghalni a szépségért

A szépségápolás mindig is fontos része volt a nők mindennapjainak, a vele kapcsolatos felfogás azonban folyamatosan változott. Az első nagy ugrásra azonban egészen a 18. századig, tehát a klasszicizmus és a rokokó koráig kellett várni, amikor a szépséget immár nem csupán a külsőben, hanem a külcsín és a belbecs együttes erejében látták. Antik hagyományokra építkezve ekkor jelenik meg például a dietetika, amely a táplálkozással kapcsolatban ad tanácsokat a kor emberének. Ezzel párhuzamosan kezdenek el foglalkozni a női szépség, a női betegségek és a nők egészségének kérdésével is. Mátyus István erdélyi származású, számos nemzetközi egyetemet megjárt korabeli főorvos életvezetési könyvében például már külön fejezetet szentel a témának. Nem másról van szó, mint hogy a férfiak megtalálják a módját annak, miként beszélhetnének az addig szőnyeg alá söpört, vagy éppen lekicsinylett problémákról – mondta Krász Lilla történész. A tudósnak köszönhetően Európa-szerte, nemesi és polgári körökben egyaránt társasági beszélgetések témájává vált a kérdéskör, amelyhez immár nem mítoszokra, hanem megfigyelésekre alapozva, orvosi szempontokat figyelembe véve közelítettek.

A történész szerint ekkor kezdenek el nyíltan beszélni az olyan női „nyavalyákról”, mint a menstruáció, a terhesség, a szülés és a klimax. Nem csoda hát, ha a terhesség idejének alapvető higiéniai követelményei ekkor kerülnek szóba, de az állapotosság ideje alatti együttlétekkel is ebben az időben foglalkoznak először komolyabban.

Ugyan kívánatosnak nevezik az intimitást, de nem éppen a mai kor emberének szempontjait állítják az érvek közé, sokkal inkább azért nevezik ajánlatosnak a házastársi életet, hogy így a méhben növekvő gyermek az apjához is közelebb kerüljön. Persze nem a terhesség az egyetlen, addig kínosan került téma, amelyre kitérnek a korabeli, felvilágosult kézikönyvek és nagyobb munkák. Ezek a menstruációról írva például óva intenek a különböző füvek és levelek használatától, amely módszerek különösen a vidéki lakosság körében örvendtek – sajnálatos módon – népszerűségnek.

A 18. században értékelődik fel a személyes higiénia, amely a szépségeszmény alakulására is nagy hatással van. Alapját már nem a rizsporos paróka, vagy a sokszor káros anyagokból származó különböző, a bőrt elkendőző szerek adják, hanem a tisztaság, na meg a természetes szépség. Persze nem ez az egyetlen elvárás, a tökéletes női szépség több tíz ismérvének ekkor is nehéz megfelelni. Például egyszerre kellett piros ajkakkal, kicsiny, zárt szájjal, fürtös hajjal, se nem sovány, se nem kövér alkattal, gyöngyökhöz hasonló apró fogakkal, meg persze apró lábacskákkal rendelkezni, a kedvét mégsem szegték senkinek.

A sokszor káros hatású púderek és fogporok – amelyek ha tíz-húsz éven keresztül jól szolgálták is alkalmazóikat, később többszörösen megbosszulták magukat: csúnya, megrongálódott fogsort, kihulló fogakat eredményeztek – helyett azonban lassan megjelentek a patikákban azok a korábbiaknál jóval egészségesebb szerek, pirosítók és különböző kenceficék, amelyekkel a természet adta pozitív adottságokat hangsúlyozhatták a hölgyek. „Óva intettek azonban attól, hogy a természeten erőszakot kövessen el bárki. Tudták, hogy abból kell gazdálkodni, amink van, és nem szabad kész maszkot felvinni a bőrre” – meséli Krász Lilla. Számos könyv ad tanácsokat arra is, hogyan készítsünk otthon például pirosítót, vagy jó szagú szappant. Előbbihez görögországi vadliliomgyökeret, utóbbihoz bodzavirágecetet, pisztáciadióolajat és még sok mást kellett beszerezni.

A szépséget immár nem csak megidézni szerették volna, hanem megőrizni is, ez a prevenciós jelleg pedig nemcsak az orvostudományra, hanem az életvezetésre is hatott. Elkezdtek diétázni az emberek, a módosabbak pedig gyógyfürdőkbe jártak. Mire tehát eljutunk a 18. század végére, már fontos a tisztálkodás, búcsút intettek az ártalmasabbnál ártalmasabb szokásoknak, illetve szereknek, és felértékelődött a szellemi épség is. A vasdarabokból készült fűzőket felváltják a halcsontból készült darabok, az orvosok pedig nem felejtik el megemlíteni a mindennapi munka jótékony hatásait sem: aki ugyanis hasznosan foglalja el magát, annak ezt végső soron egészség és szépség formájában hálálja meg a sors – írja egy korabeli könyv.

A hajápolásra kiemelt figyelmet fordítottak, igaz, a hajmosás ennek nem a legfontosabb formája volt. Persze praktikus okai is voltak a hiányosságnak, hiszen a téli időszakban, hajszárító hiányában különösen veszélyes lehetett vizes hajjal órákat várni a száradásra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy A hajak szépségéről című munkában összesen kétszer hangzik el a mosás kifejezés. Különböző szereket csepegtettek viszont a hajra, gyakran fésülték, hajba való tűkkel, selyemből készült főkötőkkel, hajdíszekkel tették még szebbé az akkortájt hódító, szintén antik hagyományokra építő hajfürtjeiket a nők. Érdekesség, hogy a mainál sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a hajnak: tapintásából, színéből betegségekre véltek következtetni.

Ekkor, a 18–19. század fordulóján jelennek meg az egyszerűbb fejfedő alkalmatosságok is: könnyű utcai kalapok hódítanak. A női ruházatot, engedve a változások szelének, rengeteg külső, főleg francia és német hatás éri. Ebben az időszakban találkozhatunk először a nagyon merész amazonöltözetekkel, amelyek testhez simulnak, és hangsúlyozzák az alakot. A század elejétől divatba jönnek az ékszerek, amelyeket az előkelőségek addig csak az esti fogadásokra vettek fel, a szépséghez pedig immár a finom illatok is hozzátartoznak. Megjelennek azok a nemzetközi cégek, melyek kétnyelvű szórólapokon hirdetik kölnijeiket, de a legjobb ruhadarabokat is csak külföldről lehetett beszerezni. Míg ma a tehetősebbek párizsi kifutókhoz járulnak a legújabb kreációkért, addig a századfordulón a cégek maguk küldték el postán anyagmintáikat, és azokból választhattak a hazai nemesség női tagjai.