Emberhús vacsorára

Shakespeare kristálygömb módján talányos darabja, amelyet a maga korában komédiának vett a közönség, tanmesének túl bonyolult, de az emberi lélek olyan mély bugyrait bontogatja, amelyeket ritkán tolunk ki a közösségi oldalakra. Pedig Valló Péter rendezése külsőségeiben éppen a huszonéves facebook-használókat célozza meg, számukra kínál fogyasztható Shakespeare-nézetet: a yuppie-szubkultúra ízlése szerinti látványvilággal, harsányan laza tömegjelenetekkel, nem titkolt homoerotikus szálakkal fűszerezve. A jelmezekben (Benedek Mari) a multicégek irodai stílusa, a hatvanas évek tánciskolai sztenderdje, a vagányabb street style és a drogdílerszerelés keveredik; a díszlet (Valló Péter) a rozsdamart acéllemez „hard edge” atmoszférájától a színpadi minimálon át egyetlen gesztussal jut el az utolsó felvonásbeli szupergiccsig. Vagyis nem tudjuk, hol és mikor történik, ami történik. Ez önmagában nem gond, Shylock története nehezen illeszthető térbe és időbe, Valló joggal tartja el a színpadképet a konkrétumoktól. Csakhogy a stílusoknak, viszonyulásoknak, sőt a színpadi tradícióknak ez a teljes keveredése kihúzza a talajt az előadás egésze alól: értelmezhető közeg híján a néző nem tudja, honnan hová próbál eljutni a mese szövése.

Vegyük sorban a lehetséges olvasatokat. Ha a darab magja felől közelítünk, adott egy jószívű velencei kereskedő, aki gyűlöli a zsidókat, mert kamatot szednek. Adott a zsidó uzsorás, aki gyűlöli a keresztényeket, mert nem szednek kamatot, így rontják az üzletét. Más körülmények között akár szövetségesek is lehetnének, hiszen a felrajzolt környezetből Antonio is, Shylock is messze kitűnik, ugyanis mindkettő a lehetetlenségig becsületes. Kettejük párharca valójában a kor romlottsága ellen folyik. Egyedül ők azok, akik következetesen hűek maradnak, Antonio a barátsághoz, Shylock az üzlet etikájához. Shylocknak nem a fél kiló hús kell Antonio testéből, hanem az igazság joga. Valló rendezésében azonban nem két egyenrangú ellenfelet látunk összecsapni, hanem két tanácstalan színészt, akik mintha más-más darabban játszanának. Kern András Shylockja tárgyilagosan vonulgat az aktatáskájával, színtelen hangon osztja a gyűlöletet, szögletes mozdulatokkal kommunikál, nincs viszonyulása sem az egyetlen, imádott lányához, sem a pénzhez, sem a gyűlölethez. Felmondja a szerepét, biccent, kimegy.

Stohl András Antoniója viszont érzelmes, tétova, naivitása kedves ugyan, de nem érezzük, hogyan kötődik ehhez a furcsa, kemény világhoz. Stohl a figura gyengeségét hangsúlyozza, aminek itt nincs tere. Szentimentális eszközei inkább hiteltelenek: Shylock késétől szabadulva úgy esik össze, mint egy rongybaba, orvosi esetnek látszik, nem megszabadult hősnek, remegése idegen, sőt idétlen ebben a közegben. Az utolsó felvonásban már mintha jelen sem lenne.

Ha a két főszereplő helyett Portia, Bassanio és Antonio hármasára figyelünk, az előbbihez hasonlóan csak bizonytalanságba futunk. Bach Kata ígéretes tehetség, de ebben a felfogásban ő sem tud maradéktalanul megbirkózni Portia figurájával. Butuska kislányból minden átmenet (és a szerelem bárminemű jele) nélkül válik egy csapásra okos, érett nővé, aki nemcsak látni, de hallgatni is tud, ha kell. És bizony kell, mert Antonio és Bassano barátsága sokkal hevesebbnek mutatkozik, mint azt egy szimpla barátságtól várni lehetne; Portia ezért egy leszbikus pillanatot is kénytelen villantani. De még ezzel együtt sem értjük, miért lebeg az előadás legutolsó pillanatában egy hintán a telihold előtt, mint egy viktoriánus meséből idepottyant tündér.

Nézhetnénk az előadást úgy is, mint a hit és a cinizmus ütközetét. Ez azonban világosabb, kerekebb jelenetsorokat kívánna, valamiféle összefüggő mátrixot cselekedetek és következmények között. Mivel azonban Valló színpadán sem Shylock, sem Antonio, de még Portia sem képes fölé emelkedni a közegnek, a főszerepbe maga a tömeg kerül, a fiatalok, akik ugyan reagálnak a cselekmény egyes részleteire, de a passzivitáson és a zajongáson túl semmi különösebbet nem tudnak felmutatni. Néhány remek pillanatot köszönhetünk a Bassaniót alakító Telekes Péternek és a Lancelot szerepében csodálatosan komédiázó Karácsonyi Zoltánnak, de a többiek arctalanok maradnak, akárcsak az egész előadás: nem érezzük, mi fontos, mi nem, mi igaz, mi nem. Valójában még pontosan megfogalmazott kérdéseket sem hallunk ki a zűrzavarból. Nádasdy Ádám nyers, józanul kortárs fordítása elevenné teszi a szöveget, de nem pótolhatja a hiányzó (vagy csak kibogozhatatlan?) rendezői koncepciót.

Fotók: Dömölky Dániel