Az élet szép?

Vagy legalábbis képzeljük, hogy helyt kell állnunk. Ez jár a fejemben, amikor Tari Annamáriára várok. Gondolom, lesz egy komoly beszélgetésünk. Végül is az lett, az egyensúlyt a szigorú és a cinkos-kacsintós között ez a bőrdzsekis, lobogó szőke hajú, a legfontosabb témákról is bátorítóan mosolygó szemmel mesélő, ízig-vérig nő tartotta meg.

Tényleg minden téren muszáj megfelelni, vagy csak manapság nagyítódik fel a nők „kötelező” tökéletessége?

Jogos ez az érzés, mert ebből a szempontból a XXI. század különösen nehéz kor. Egy nagyszerű antropológus, Mark Nelissen egy esszéjében kiválóan megfogalmazza, miért nehezebb ma a nők élete. Évszázadokkal ezelőtt az emberek jóval kisebb településeken éltek, egy faluban lehetett, mondjuk, 150 ember. Ennek fele volt nő, szinte biztosak lehetünk abban is, hogy ebből a hetvenötből legalább a fele volt gyermek vagy nagymama. Marad tehát körülbelül harminc nő, és a fele biztos csúnyább volt, mint én. Vagyis, maximum tizenöt riválissal kellett „megküzdeni”. Ma pedig kimész az utcára, vagy megnézed a média, az online felületek bármelyikét, és millió-millió „riválist” látsz. Persze, valójában szó sincs arról, hogy riválisok lennének, mégis minden nő megérzi ennek a hatását, még ha nem is azonosítja be. Nézzük meg, mi történik, ha egy nő a Pinterestet használja, amely bizony komoly nyomást gyakorol rá, és pusztítja az önbizalmát. Ez az amerikai közösségi képmegosztó weboldal már egy jelenség névadója is lett, az amerikaiak „Pinterest-stress”-ként aposztrofálják azt az állapotot, amikor mások tökéletes életét megörökítő fotóinak nézegetése után a nő a saját életét és önmagát rosszabbnak, színtelenebbnek, értéktelenebbnek érzi.

Ma a női identitás jelentős részben attól függ, hogy kinek mennyire áll biztos lábakon az önértékelése. Van jó néhány olyan hollywoodi sztár, akikről igenis példát lehet venni: ilyen Meryl Streep vagy Jennifer Lawrence, akik azt mondják, igen, néha úgy nézek ki, mint egy hétköznapi háziasszony, néha, mint egy fáradt takarítónő, és néha, mint egy díva. Vagyis ha egy nő jóban van önmagával, ha az énképe túlzások nélkül egészséges – mert a túlzások könnyen narcisztikus idealizációhoz vezethetnek –, akkor az megengedi neki, hogy különféle élethelyzetekben különböző módon képviselje magát. Így enyhíthető az érzés, hogy minden helyzetben tökéletesnek kell lenni, viszont vállalhatjuk, hogy nem megy mindig minden nagyon jól. Igen ám, de ha mégis elég jól megy, az legyen elég! A nőket könnyen bele lehet hajszolni egy agárversenybe, amikor a saját életük olyan pálya, amelyen szaladnak a műnyúl után, amelyet valójában ők akasztottak ki. Nem szabad belesétálni ebbe a csapdába.

De hogyan lehet elkerülni? Hiszen bármilyen tudatosan próbáljuk észben tartani, hogy voltaképpen rendben van az életünk, ha túl sok a stressz, a rohanás, ha túl fáradtak vagyunk, előbb-utóbb önmagunkat ostorozzuk, és jön a „hogy lehet így kinézni, ott a kolléganő, szomszédasszony, akárki, aki bezzeg kipihente magát”… és hasonlók. De honnan tudhatjuk, hogy ezek az érzések csak a pillanatnyi nehézségeink miatt törnek ránk, vagy már elkelne a külső segítség?

Tapasztalataim szerint az esetek legnagyobb részében az ember felismeri, ha ez a helyzet saját eszközökkel már nem vihető tovább, mert az életvezetését nehezítik a szorongások. De egy nehezebb életszakaszban előjöhetnek olyan rivalizációs érzések, hogy mindenki tűnjön el, aki szebb, okosabb, sikeresebb, vagyis a szorongás átfordul egy indulatoktól vezérelt állapotba. Ha valaki eljut idáig, akkor nem kell különösebb önreflexió ahhoz, hogy felismerje, ez azért mégsem az ő rendes érzelmi állapota, hanem érzelmi mutatói a kelleténél valamivel feljebb állnak. Ha nincs olyan tevékenység, amely lenyugtatja, ha nincs olyan barát, barátnő, családtag vagy bárki, aki segíthetne, akkor mindenképp érdemes szakemberhez fordulnia. Klasszikus értelemben azt szoktuk mondani, ha valaki 5−7−9 hét elteltével sem tapasztal változást, akkor legalábbis konzultációra kellene mennie, hogy kiderüljön, miért érzi magát olyan rosszul a bőrében.

A teljes cikk a La femme 2016. nyári számában olvasható.