A halogatás pszichológiája

Örök harcban állunk az idővel! Hogy így volt-e korábban is, nagyszüleink, dédszüleink korában, azt kár feszegetni. És hiábavaló is. Ami viszont biztos, a rengeteg teendők között mindig akad olyan, amit a holnapra bízunk. Mint egy mágikus segítőre gondolunk erre a megfoghatatlan létezőre: a jövőre, a holnapra. De hogy miért gondoljuk, hogy az este súlyosan ránk nehezedő feladatot egy röpke alvást követően könnyedén megoldjuk, és a flow-nak átadva magunkat, vidáman skiccelhetünk pipát a jegyzeteinkben, nehéz megérteni. És nem csak nekünk, a kutatóknak is fejtörést okoz a kérdés.

A tudósok többsége úgy tartja, hogy evolúciós előny a halogatás, hiszen a mindennapi élelemért halálos küzdelmet folytató elődeinknek csak a minden tekintetben alkalmas körülmények között volt érdemes elindulniuk a vadászatra. A veszélyes „túrákat” addig halogatták tehát az őskor lakói, amíg csak lehetett. A modern korban pedig nemhogy eltűnt volna az oly gyakori emberi attitűd, hanem éppen felerősödött, hiába nem fenyeget minket életveszély egy-egy feladat nem teljesítése miatt. Hiszen céljaink távoliak lettek, nem kézzelfoghatók, és tetteink nem kecsegtetnek azonnali eredménnyel. Cselekvéseink hatékonysága csak a távoli jövőben mérhető, jelentőségét éppen a jelenben nem érezzük át. Kellő önismeret nélkül aligha ismerjük fel, hogy önmagunknak teszünk keresztbe, ha feladatainkat csak elodázzuk.

Hogy beszéljünk a jelenségről, tények teszik halaszthatatlanná! Kutatások szerint egy 8-10 órás munkanapon csupán 5 órát töltünk munkával. Az átlagos eredményért az időrabló tevékenységeket okolhatjuk, mennyivel könnyebb ugyanis két feladat között ránézni ismerőseink újabb képeire, beindítani egy mosást, vagy utánanézni a nap hírének, mint rögtön belevetni magunkat a soron következő feladatba.

Az olyan belső késztetéseink, mint az alkalmazkodásra való hajlam, hogy szívesebben kerüljük a kellemetlen helyzeteket, hogy empátiát érzünk az iránt, akit a feladataink teljesítése közben esetleg meg kell sértenünk, vagy hogy a stressztűrő képességünknek is van határa, mind elodázzák a teljesítést. Ha szorongunk a feladat súlya miatt, vagy éppen az ellentéte jelentkezik, és kevésbé érdeklődünk az előttünk álló feladat iránt, mind egy irányba mutat: hogy halasszuk, ami halaszthatónak tűnik.

Az önfegyelem fejlesztésével azonban változtathatunk a helyzeten: ha képesek vagyunk nemet mondani a kisördögnek, sikerülhet a kihívás. A halogatás legjobb ellenszere a határidő, amit még akkor is ki kell jelölnünk, ha nem külső kényszer írja elő. De örök hiba az is, ha céljaink túl általánosak. Ha például elhatározzuk, hogy új munkahelyet keresünk, jelöljük ki pontosan azokat a napokat, amikor teszünk is érte! Azt a napot, amikor frissítjük az önéletrajzunkat, és a másikat, amikor utánanézünk az aktuális kínálatnak. Vagy ha a régóta halogatott mozgás marad el, ne azt mondjuk, hogy „elkezdek futni”, hanem hogy „kedden és pénteken futni fogok”. Segít az is, ha elképzeljünk magunkat céljaink elérése körben, és ha megfogalmazzuk magunknak, milyen lépésekkel érhetjük el mindezt. Fontos, hogy jutalmazzuk is magunkat „munka” közben, legyen tehát időnk megállni, és köszönetet mondani önmagunknak.

Érdekesség, hogy a kutatások szerint a nők kevésbé halogatnak, mint a férfiak, életük nagy részében ugyanis igen fontos szerep jut a határidőknek, az időzítésnek. A menstruációtól a szülésig és a gyermeknevelésig számtalan helyzet arra készteti a szebbik nem képviselőit, hogy cselekedjenek.

Persze ne gondoljuk, hogy a halogatás csak káros lehet. Egy-egy problémát néha jobb többször is átrágni, idővel talán jobb megoldást is találunk a problémákra, ha nem görcsösen csak a feladattal foglalkozunk. És persze ne felejtsük el azokat sem, akik az egyetemen csak a vizsga előtt tudtak leülni a könyvek közé, mert az erős kényszer jobb energiaforrásnak mutatkozott, mint a kávé, az energiaital vagy a tea.