A slam poetry hercegnője

A slam poetry mozgalom a nyolcvanas években indult hódító útjára az Amerikai Egyesült Államokból, és mára az előadó-művészet egyik népszerű, szókimondó ága lett. Manapság Magyarországon is gyakran tartanak slam poetry esteket, melyeken az előadók felolvassák vagy fejből előadják mondandójukat. A slam poetry műfaj egyik kiemelkedő női alakja a költő, regényíró Kemény Zsófia, aki néhány éve a slam poetry versenyek színpadán is eredményesen szerepel, sorra gyűjti be az előkelő helyezéseket. Zsófinak mondhatni a vérében van az írás: édesanyja szappanopera-dramaturg, édesapja Kemény István költő, és nővére, Kemény Lili szintén költő.

Hogyan ismerkedtél meg a slam poetry műfajjal?

A slam poetry elég különleges műfaj, új és kicsit más, mint amihez az irodalomszerető közönség eddig hozzászokott. Négy éve hallottam róla először: 2012 nyarán a József Attila Kör szigligeti táborában Závada Péter és Simon Márton tartott slam-szemináriumot, amelyre elsősorban miattuk, és nem a téma miatt jelentkeztem. Délelőttönként egy nagy tölgyfa árnyékában tanítottak minket a műfaj alapszabályaira, sőt tulajdonképpen a költészet alapszabályaira. A végén azt ajánlották, hogy szeptemberben menjünk le a havi slam-klubra, ahol végül harmadik helyezést értem el. Három hétre rá elindulhattam a Trafóban az első Országos Slam Poetry Bajnokságon (a jelenlegi slam-élet legnagyobb és legfontosabb versenyén), melyen különdíjas lettem. Azóta átlagban havi 8-10 fellépésem van.

Milyen témákról szoktak slamet írni? Bármilyen téma alkalmas rá?

A slam elvileg bármiről szólhat. Elméletben, ha felmész a színpadra, és három percig némán állsz szemben (vagy akár háttal) a közönségnek, az is lehet slam. Ugyanakkor, mivel ez egy nagyon személyes megnyilatkozási forma, hiszen a saját szövegünket a saját arcunkkal vállalva kell megmutatnunk, általában a témaválasztás is személyes. Arról szoktunk írni, ami éppen foglalkoztat, ami körülvesz bennünket: legtöbbször a magán- és a közéletről. Arról, ami érzelmileg megérintett: felbosszantott, elkeserített vagy éppen boldoggá tett. Vagyis a slam nemritkán elkeseredett, dacos és sértett, de nem feltétlenül kell annak lennie.

Miben különbözik a klasszikus versírástól a slam vers?

Amikor belefogtam a versírásba, még nem tudtam, hogy azok, amiket írok, versek. Aztán 16 éves koromban egy délután leültem, hogy rendszerezzem a jegyzeteimet, és számomra is meglepő módon estére huszonhat vers lett belőlük. Ebből hetet rögtön beküldtem a Sárvári Diákírók pályázatára, ahol arany oklevelet kaptam értük. Azóta kicsit tudatosabban jegyzetelek, vagyis folyamatosan írok verseket is. A versírás és a slam-írás két teljesen különböző írásmódot kíván, még akkor is, ha szerintem nem mindig van éles határvonal a két műfaj között. Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy a slam költészeti műfaj, ugyanúgy vannak jellegzetességei és elvárásrendszere, mint mondjuk az eklogának vagy az elbeszélő költeménynek. Abban különleges, hogy van egy előadói aspektusa is, vagyis a slam eleve színpadra, elhangzásra szánt szöveg, amelyet a közönségnek első hallásra is értenie és élveznie kell. A vers (ha komolyan veszed, márpedig én komolyan veszem) az örökkévalóságnak szól, a slam pedig annak a pár percnek, amíg elmondod (akkor is, ha videón többször is meg lehet nézni).

Mi jelenti számodra a főinspirációt az alkotófolyamatban?

Nem vagyok egy íróasztalfióknak író alkat. Szeretem megmutatni, amit csinálok, és szeretem besöpörni érte a reakciókat. Még akkor is, ha ezek nem mindig pozitívak. Ez természetesen csak slammerként igaz rám, költőként és regényíróként nem várom el az azonnali reakciót. Sőt, ott éppen az a jó, ha az olvasó lassabban ismerkedik a szöveggel, és nem vágja rá azonnal a véleményét.

Mi az ars poeticád?

Nincs ars poeticám. Nagyképűség is lenne. Egyelőre tanulok minden leírt és elmondott mondatommal, és csak a vakszerencsémnek köszönhető, hogy némelyiket meg is tudom jelentetni. Látni a világot, és a megfigyeléseimet formába önteni – talán így lehetne ezt összefoglalni.

Van példaképed?

Rengeteg példaképem van. Jelen pillanatban például Hosszú Katinka. Főleg azért, mert nem foglalkozott azzal a méltatlan cirkusszal, amit a sajtó és az úszószövetség kavart körülötte, hanem tette a dolgát: úszott. Fegyelmezetten, célratörően, de láthatóan élvezettel.

Mennyiben segíti a slam poetry megismerését a 2014-ben megjelent Én még sosem című könyved?

Az Én még sosemet néhányan az első magyar slam-regényként üdvözölték. Annyiban igazuk volt, hogy még nemigen jelent meg az irodalomban a slam poetry est mint téma, annyiban viszont nem, hogy az Én még sosemben sem ez az elsődleges. A saját életemről írtam, azokról a terekről és tevékenységekről, amelyek engem körülvesznek és érdekelnek: a gimnáziumról, Budapestről, a házibulikról, de főleg a reménytelen szerelemről. És mivel slammer vagyok, így természetesen a szereplőimet is belemártottam egy kicsit a slam poetry világába.

Mik a terveid a jövőre nézve? Várható esetleg újabb kötet?

Jelenleg egy olyan regényen dolgozom, amelynek „véletlenül” egy húszéves, pszichológiaszakos egyetemista lány a főszereplője, aki összejön egy rapperrel. Ez eddig a saját életem, de azért persze van benne némi fikció is. Például mialatt kibontakozik a szereplőim között a szerelem, szétbombázzák körülöttük fél Budapestet. Emellett egy tévésorozatot írok éppen, ami szintén nem túl messze játszódik életem valós helyszíneitől: valószínűleg a saját lakásunkban, a barátaimmal fogjuk felvenni, mert nem nagyon szeretnénk sehol sem pénzért sorba állni.

Búcsúzóul arról kérdeznélek, hogy mire vagy a legbüszkébb?

Ez a kedvenc kérdésem, mert nyakló nélkül lehet rá dicsekedni. A legbüszkébb a sárvári aranyaimra vagyok, meg arra, hogy 2012 májusában a nővéremmel, közös zenekarunkkal (Kisszínes) a Quimby előtt játszottunk az A38-on, és hogy Vitáris Iván és Petruska András is elénekelte egy-egy versemet. De jó érzéssel tölt el az is, hogy a Hot 16 Challengre írt youtube-videómat már több mint 250 ezren megnézték. Hogy lefordítottam egy fiktív 12 éves költőnő verseit (Guus Kuijer Polli – Mindörökké együtt című regényének versbetéteit), hogy kommentálhattam Arany János verseit a Móra Kiadónak, és hogy pár hete a pultos lánytól dupla adag fagyit kaptam a slamjeimért (ezt bele is írtam gyorsan a regényembe). Meg arra, hogy tudok és szeretek dolgozni.

Fotó 1: Nagyillés Szilárd

Fotó 2: Szöllősi Mátyás