Történelem nőben

Filmsztáros mosolyú tündérke a könyvborítón, karcsú lábú, huncut, stílusos nő. Lánykorú, mégsem lány, hiszen annál szemmel láthatóan többet tud a nőiségről. Ő Sándor Erzsi új Anyavalya című könyvének főszereplője: az anya, a démon, a barátnő, az őrláng, a 20. század szürreális fordulatain edződött pesti nő, akiben az élni vágyás mindig erősebb volt, mint a történelemmel való huzakodás.

Letehetetlen könyv született a figurájából. Persze kellett hozzá a színész-újságíró-riporter szerzőnek a kamasznaplót az emlékirattal vegyítő briliáns stílusa, fékezhetetlen, szókimondó humora, és mindenekelőtt az a makacs, sohasem hibázó igyekezet, amellyel a kétszemélyes család évtizedeinek minden pillanatát, az anya által életre mesélt többi családtag minden vonását megőrizte, hogy most hiánytalanul továbbadhassa az olvasónak. És az olvasó, akármilyen korú is, végig nem tud másra gondolni: bárcsak ő is ennyit, így, ilyen távolságtartással és ilyen szemérmetlen intimitással. Bárcsak lenne, lett volna ennyire bátor, hogy a saját szüleit megőrizze ilyen eleven valóságukban. Az utóbbi két évtizedben divat lett a mikrotörténelem, az oral history írásba finomított változata, a családtörténetek személyes feldolgozása.

A sikert persze segítette, ha az illető család különleges volt: ha történelemfordító sorsok vagy nagy tragédiák emelték ki az átlagból. Sándor Erzsi azonban egy teljesen átlagos kispesti zsidó lányt kapott anyának, aki a korabeli bürokrácia ostobasága folytán még csak nem is mutathatott fel üldözöttséget, nem járta meg a poklot, mint a magyarországi zsidó családok majdnem minden tagja, és nem hurcolták meg utána sem. De a család pusztulását neki kellett túlélnie. És mindent megélni, ami ebből következett.

Mai fogalmakkal élve igazi lúzer volt. Egy lányregényt megszégyenítően ostoba szerelem miatt hazajött Brazíliából, hogy Kispesten kalaposlány és boldogtalan feleség lehessen. A családja eltűnt Auschwitzban, életformáját felemésztették először a zsidótörvények, aztán a kommunizmus, filmekből lopott úrinőségét maximum a Nagycsarnok kofáinál villogtathatta, néha kifejezetten idegesítő lehetett a maga varrta ruhakölteményeivel, a maga kreálta eleganciájával, és mindenekelőtt azzal a se Istent, se politikai rendszert nem ismerő szabadságával, amellyel végigröhögte a 20. századi Magyarország kínlódásait. A háború végén megrendelésre szovjet kincstári tányérsapkákat varrt, az 56-os felfordulást a szülőszobán töltötte, mindenből kimaradt, aminek a következményei felszabdalták az életét: a disszidált szerető, az itt maradt gyerek, a hiányzó család, az örök pénztelenség, a Kádár-kor végtelenül lapos és stílustalan mindennapjai. Igazi kívülálló, hősiesség nélkül.

A könyv mégis emlékmű a javából. Mély érzelmekkel teli tisztelgés egy nő előtt, akinek volt bátorsága a lányában életre kelteni az elpusztult család történeteit, akivel a szexuális kalandokat ugyanúgy meg lehetett vitatni, mint az operaelőadásokat. Aki maradéktalanul át tudta élni a veszteséget és a megmaradást, és ha kellett, mesterfokon hasznosította a tűsarkúban-futás tudományát, de kitanulta a műszálas otthonka viselési szabályait is. Akinek a legfőbb fegyvere az volt, hogy saját magát is képes volt kinevetni. A regény elfogult, hiszen két generáció viszonyát, két tökéletesen egymásra utalt ember kapcsolatát tárja fel nyers őszinteséggel, mégis benne van az egész kelet-európai 20. század, történelem és lélektan, eljátszott és kikényszerített társadalmi szerepek, a farmerháborútól a titokban-temetésig, a leválasztott lakás gázbojlerétől a kinyermázásig.

Annyira elfogult, hogy minden fejezet egy fürdőszobai jelenettel kezdődik, az ésszel alig felért kisgyerekkor pancsolásától a beteg anya kórházi fürdetéséig. A fürdővízben felpuhult tudat átereszti magán az emlékeket, a párában korról korra sétálva életre kelnek a sosem látott egykori családtagok, a harmincas, negyvenes, ötvenes évek és a rákövetkezők. Módszeresen halad előre az anya világának feltérképezése, miközben érzékletesen megjelenik egy budapesti család élete, elágazásaival együtt majdnem egy évszázadon keresztül. Szociológiai kutatás alapanyagának éppolyan pontos, mint gyereknevelési útmutatónak vagy a korabeli lakáskultúra sziporkázó kritikai elemzésének. Sándor Erzsi könyve sajátos iránytű: előre- és hátramutató nyíl. Egyedi fazont szab az emlékezésnek, és arra tanít, hogy a szülők élete kiapadhatatlan tanulságforrás, akármilyen évet írunk is.

Portréfotó: Horváth Judit