Groteszk a színpadon

Aristide Bruant, Vincent Van Gogh, Mademosielle Cha-U-Kao, Chocolate, La Goulue, Valentin de Désossé, Oscar Wilde, Yvette Guilbert, és természetesen Henri de Toulouse-Lautrec elevenedik meg az előadásban. És hogy miként köszönnek ők vissza a színpadon? „Ezek a megnevezett művészek vagy botrányhősök mind az akkori szórakoztatóipar ma már kanonizált sztárjai, akiknek szerepeik mögött hihetetlen emberi sorsok bújtak meg” – mesélte Gergye Krisztián. A forszírozott szórakoztatás a kulcsa az előadásuknak, mely szerint a színháznak, illetve a műsornak mindenáron folytatódnia kell, hiszen ha leállna a show, talán az élet is megállna. „A szórakoztatás legmagasabb fokán a bohóc áll, és én minden egyes szereplőmre bohócként tekintek, akik a fent megnevezett művészek szerepét is pofátlanul magukra húzzák, de nem az öntetszelgés vagy a mások tollával ékeskedés vágyával, hanem hogy kikacsinthassunk, kinézhessünk a már-már archetipikus karakterek maszkjai mögül, hátha valaki észre meri venni a valódi arcunkat.”

Az aranykornak nevezett századforduló Párizsának ellentmondásos atmoszférája elevenedik meg egy olyan vizualitás keretben, amely Lautrec világának 21. századi posztimpressziója. A produkció egyben emlékmű: a halandóságra, de a lélek halhatatlanságára és a történelmen átívelő örök emberi kérdésekre is rávilágít.

A Lautrec táncolni fog című előadásukba Gergye Krisztián különböző művészeti műfajok kiemelkedő személyiségeit kérte fel közreműködőnek, akikkel a lehető legszemélyesebb, szinte önvallomásszerű színpadi jelenlétre törekszenek. „Az ember személyes sorsa és végzete közötti differencia érdekel, illetve hogy minderre mennyire lehet rálátásunk és ráhatásunk. Miként Lautrecet, engem is mérhetetlenül megérint a női sorsok kivételes drámaisága” – mondta Gergye Krisztián, akinek társulata a Müpával és a Nemzeti Táncszínházzal közös produkcióban eleveníti meg a híres festő világát.

Lautrec, míg a társadalmi elit szereplőit  karikatúraszerű könyörtelenséggel ábrázolta, a prostituáltakat, a perifériára szorultakat majdhogynem pátoszos szépségükben örökítette meg. „Nagyon érdekes, hogy valamiként mindkét ábrázolási mód az igazság és a valóságosság ambivalenciáit firtatja, tehát nem szépít semmit, de a túlzások is abszolút fedik a valóságot” – mondta el a művész, aki a darabban a lautreci nézőponthoz ragaszkodva közelítette meg a nőket, illetve vizsgálta a nők egymáshoz, férfiakhoz, színpadhoz, közönséghez, szerepekhez fűződő viszonyait.

Jelen darabban Kolonits Klára koloratúrszoprán, Mahji Torres, Lőrinc Katalin és Barabás Anita táncművészek, valamint Tárnok Marica bábművész képviselik a női vonalat. Mint Gergye Krisztián elmondta, egytől egyig csodálatos, őszinte, nyitott és bátor nők, akik bár elsősorban a saját műfajuk keretében jelenítenek meg nagyon sokféle karaktert, képesek átlépni a műfaji határokat, és így jelenlétük valós testet ölt, valamint érzékelhetővé válik a szerep mögött rejlő mélyen emberi tartalom.

Előadásukban minden egyes szerep a szórakoztatóipar egy-egy szélsőséges helyzetéből kerül ki. Bohócok, énekesek, táncosok, prostituáltak mind-mind valakinek a kegyeiért igyekeznek legjobb formájukat mutatni a színpadon. Ebben a kiélezett helyzetben a forszírozott szórakoztatás mosolyai és könnyei mögül folyton előtüremkedik a legszemélyesebb arc, a legfájdalmasabb valóság.

„A nők vállalt érzékenységének és hihetetlen életerejének, teherbírásának párhuzama számomra lenyűgöző – mesél az inspirációról az alkotó. – Úgy gondolom, adományként kaptam azt az érzékenységet és empátiát, amivel képes vagyok érezni a női lélek rezgéseit. Bár ez így hülyeség, nem hinném, hogy a léleknek neme lenne, de tény, hogy a férfiak sokkal inkább bújnak szerepeik vagy erőfitogtatásaik mögé, és érzékenységük vállalása vagy megmutatása szinte tabu, ősbűn, holott a legbátrabb gesztusnak tartom, ha valaki képes vállalni a lelke mélyéről kikívánkozó valóságot.”

„Az előadást Lautrec kora ihlette, tehát nyilván időutazás. De nem a nosztalgia kedvéért készült, hanem hogy jelen idejű problematikáknak jelen idejű érvényességét tudjuk felmutatni. Gyakorlatilag a századforduló párizsi éjszakai élete hasonlóan hímsoviniszta berendezkedésű lehetett, mint a maié. Nem hinném, hogy sokkal előrébb tartanánk a nők társadalmi megítélésében. Mintha a sztereotípiák és a nemi szerepek csapdáiból sehogy sem bírnánk kikeveredni. Számomra hátborzongató, mennyire elmegyünk a másik emberi lény egyedi csodája mellett, de talán még rémisztőbb, ahogy magunkat kényszerítjük bele ilyen szerepekbe, és alulértékeljük, sőt megbecstelenítjük ezt az egyetlennek gondolt életünket” – mondja az alkotó.

Arra a kérdésre, hogy miért éppen a 1900-as évek Montmartre-jának művészi közegébe kalandozik vissza a történet, Gergye Krisztián elmondta: az aranykor hihetetlen művészi energiák kiteljesedését tette lehetővé, és e kor művészei példaértékű szabadsággal vállalták furcsa, megrendítő, akár perverznek vagy botrányosnak titulált nézőpontjaikat. „A kor művészei számomra olyan szabadságharcosok, akik mindennap megküzdöttek önmaguk vállalásáért és művészetük létigazáért. Ezek a művészek ma már legendák, kánonok, s mint ilyenek az embernek olyan típusai, akiknek bőrébe, szerepébe, nézőpontjába bújva nagyon sokat megtanulhatunk önmagunk egyediségéről.”

Fotó: Domolky Dániel