Gogoli 90 perces őrület a Jurányiban

Magyarország saját Popriscsinje pedig Darvas Iván lett 1967-től. A színész 12 évadon keresztül hol elhagyta a szerepet, hol pedig visszarohant hozzá. A részévé vált. Sokáig nem is merte más eljátszani a címzetes fogalmazó szerepét, félve az összehasonlítástól. De most Keresztes Tamás beleállt. Nem is akárhogy. Ezt a számos legenda által hordott kabátot felveszi, megigazítja, s tökéletesen illik rá. Egy minden kételyt kizáró Popriscsin lesz, akinek nem lehet számszerűsíteni a mimikai játékát ebben a 90 percben. Ahol van, hogy csetlik-botlik, máskor olyan mintapedagógusi hevülettel oktatja a környezetét, hogy iskolapélda lehetne, mégis a saját határain belül képes csak mozogni. Amivel nem lenne baj. De az, hogy meg sem kérdőjelezi őket, mindenképp előrevetíti története beteljesülését.

Gogolt érteni kell. Élete kortörténetének alapja az elégedetlen, felkapaszkodni vágyó kisemberek világa mellett a korrupt hivatali lét. Ebben a miliőben a szegénység és az urizálás egyaránt létjogosultságot nyer, s a határmezsgye néhol oly vékony, hogy sokszor az ember maga sem tudja, mi a valóság és mi a fantázia. Ezért az alaptézis nem lehet más, mint hogy Akszentyij Ivanovics Popriscsin címzetes fogalmazó fejében rend van. Mindez akkor változik meg, amikor érintkezik a környezetével. De még akkor sem tudjuk igazán őrültnek tekinteni a magát nemesi származásúnak valló főhőst, hiszen ha mindenki tébolyodott, aki előbbre szeretne jutni, s mindezért nem tud mást tenni, mint saját zárt világában átkozódni, töprengeni és néha elmerengeni, akkor valljuk be, mégiscsak a világban van baj.  

De persze a dolgok soha nem ilyen egyszerűek, pedig akár lehetnének azok is. Ha Popriscsin nem foltos mellényben, ütött-kopott kabátban és cukorspárgával felfogott nadrágban állna abban a nyomorult, kb. 8 négyzetméteres helyiségben, ami Van Gogh arles-i szobája is lehetne három dimenzióban….igaz, kicsit meggyötörtebben, amit még a napsugarak is érthető módon elkerülnek, mert a málló vakolat fogságában koszos matrac terpeszkedik, a falat díszítő portrék helyén egy nagyjából semmire sem való, homályos tükör magányoskodik, a kályha hidege pedig csontig hatol, akkor többet néznénk ki belőle is, s elhinnénk, hogy akár többre is hivatott. De mivel nem így van, csak nézzük őt a ketrecében vergődni, ahonnan minden reggel elindul a minisztériumba, hogy „tisztába tegye” a főnöke asztalát. S valójában mégsem tudjuk őrültnek nézni. Hiszen ki ne akarna ettől a környezettől, ettől az élettől menekülni? Ki ne fantáziálna a legcsodásabb lényről, a szerelmet megtestesítő lányról, Sophie-ról, vagy ki ne beszélgetne a cinkosból szinte ellenséggé átminősülő kutyákkal… ki ne vágyna jobb életre? Amikor még csak a cipőjében hordja a téboly csíráit, még hisszük, hogy nem veszítjük el hősünket. Még látjuk azt a vékony utat, amelyen talán tud haladni. De a spanyol király halálával minden megváltozik. Az igazi átváltozás itt kezdődik. Minden a visszájára fordul, s az eddig ködbe burkolózó végkifejlet egyre élesebben és elkerülhetetlenül tárja fel magát, ami egy zártosztály hideg kőpadlójában csúcsosodik ki.

Az idei, 26. Thealter Fesztivál tomboló sikere után, az Orlai Produkciónak köszönhetően, ha az ember beül a Jurányiba Keresztes Tamás szinte Kafkai átváltozására, mindenre fel kell készülnie. Keresztes Tamás és Bodó Viktor nem először dolgozik együtt. Így, hogy most egy kétszáz éves kérdést együtt feszegetnek, abban nincs semmi meglepő. De Keresztes Tamás one man show-ja olyan energiákat és képzeletet mozgat meg, ami után, ha több darabot nem adnának idén egyetlen színházban sem, azt mondhatnánk, zseniális évadot zártunk. Hiszen a főszereplő másfél óra alatt a szemünk láttára építi fel a darab hanganyagát, amelyhez egyetlen eszköze van, egy loop – amit nevezzünk egyszerűen hangfelvevőnek és lejátszónak. Az olykor falakat döntő zene a darab legnagyobb kihívása, és józan ésszel elviselhető lehetősége. A loop elnyeli, s a kellő pillanatban visszaadja a történetet, s ahogy újra és újra lejátssza az egyes betéteket, egyre beljebb és beljebb jutunk az őrület éjsötét erdejébe. Bár már ezen a ponton sokszor megcsillan az a fajta „Bodó-féle groteszk”, amiért mindannyian bárhova elzarándokolunk a rendező munkájáért, a pálma mégiscsak egyértelműen a szereplőé. Keresztes Tamás tökéletesen oldja meg a feladatot. Csendesen belopózik a háta mögé, cselesen elkapja, és két vállra kényszeríti úgy, hogy közben lángol a tekintete, de tiszta marad a beszéde és az artikulációja, s a rendező érdemeként felemlítve, amikor elfogynak a szavak, a képek tökéletesen beszélnek tovább helyette is.

Hibátlan az összhang és a munka Keresztes és Bodó között, hiszen vállvetve kényszerítik térdre a néző realitásba vetett hitét olyannyira, hogy a végén még maga a főszereplő sem diadalittasan hajol meg, hanem inkább a kétségek tengerében vergődve, hogy akkor most ismét megcsinálta-e. S a válasz mindig ugyanaz. Megcsinálta. Nem is akárhogy. Gogolt idézve: „A trónon királynak kell ülnie… Ez a király – én vagyok.”