A meggyőzés meglepő ereje

Filmrendezők előszeretettel állítanak elénk olyan példaértékű fiktív vagy valós élettörténeteket, amelyekben a tehetség és az akarat vállvetve harcol a külvilág elnyomása, vagy a körülmények akadályai ellen. A legtöbb ilyen történet a kitartást, a hitet és a tehetséget teszi meg eszményképének, melynek útjába a pénz, vagy a megkívánt társadalmi pozíció hiánya áll. E hősök céljukat akár elérik, akár nem, küzdelmük mindenképpen lelkesítően hat ránk, nézőkre.

Florence Foster Jenkins élete azonban a másik oldalról szól. Az ő esetében a nagy álom megvalósulásához, az énekesi karrierhez szinte minden adott volt: pénz, köztisztelet, befolyásos emberek barátsága… csak éppen a tehetség nem. Mit tudott a világ első celebe, akinek életéből az utóbbi két évben két filmadaptáció is született?

Vágyak és küzdelmek

Florence Foster Jenkins 1868 júliusában Pennsylvaniában született Narcissa Florence Foster néven. Édesapja, Charles Dorrance Foster ügyvéd és gazdag földbirtokos nem rajongott az ötletért, hogy lányát a színpadon lássa, hiába érezte Florence már hétéves korától elhivatottnak magát a zenei pályára. Ennyi idősen lépett fel először, és „Little Miss Foster” zongora szólóestet adott Rutherford B. Hayes elnöki beiktatásán. A középiskola elvégzése után Európába vágyott, hogy zenét tanuljon, és elinduljon a hőn áhított zenei pályán. Édesapja azonban erről hallani sem akart, és minthogy lányát egy kiváló házasságba és boldog anyának szánta, a tanulmányokhoz és utazáshoz engedélyét és a szükséges anyagi támogatást megtagadta. Kényszerű helyzetében Florence mindössze 17 évesen hozzáment a nála jóval idősebb, tehetős dr. Frank Thornton Jenkinshez. Egy évvel később azonban házasságát felbontotta, amikor az ifjú ara rájött, hogy férje szifilisszel fertőzte meg. Jenkinsszel állítólag soha többet nem beszélt, nem is találkoztak, utónevét mégis megtartotta, hogy emlékeztesse arra, amit miatta átélt. Sokak szerint e szörnyű betegség vetett végét zongorakarrierjének, mivel kézfejét is megtámadta. Hallása is emiatt romlott meg annyira, hogy többé nem tudott tiszta és hamis hangok között különbséget tenni, ugyanis e korban gyakran higanyt és arzént használtak a betegség kezelésére. Válása után zongorakarrierjét így kénytelen volt félretenni, és Philadelphiában zongoraleckékből tartotta el magát.

A beteljesülés évei

1900 körül New Yorkba költözött. Itt ismerkedett meg, és talált kölcsönös szerelemre a nála 15 évvel fiatalabb volt színésszel, St. Clair Bayfielddel. A furcsa románc a primadonna haláláig tartott, nagy változásokat hozva mindkettejük életébe. Édesapja halála után Florence meglehetősen nagy vagyonra tett szert, ami Bayfield támogatásával, menedzselésével, ügyködéseivel együtt végre elindította őt zenei karrierjének útján. Bevethette magát New York gazdag előkelőségeinek és befolyásos embereinek világába, rengeteg művészeti és jótékonysági társaságnak lett buzgó tagja, és maga is különféle zenekedvelő és -támogató egyesületet alapított. Ezen esteken később szerepelt is, saját maga által tervezett, legkülönfélébb és sokszor igen meghökkentő jelmezeiben.

1912-től önálló esteket adott, majd a saját alapítású, és rendkívül gyorsan növekvő Verdi Klubnak is vezető énekese lett. Olyan befolyásos barátai lettek, mint Cole Porter, Marge Champion, Gian Carlo Menotti, Kitty Carlisle és Andre Kostelanetz. Míg e barátok és Florance jótékonysága, pénze, gondoskodott a jóindulatú, sőt sokszor egyenesen pozitív kritikákról, addig férje a negatív kritikák eltüntetéséről. Mert minden óvatosság ellenére volt az is, hiszen az énekesnőnek sérült hallása, hamis és viszonylag korlátolt tartományban mozgó énekhangja mellett a ritmusérzéke sem volt éppen tökéletes. A vele fellépő zongoristának, Cosmé McMoonnak igencsak dolgoznia kellett, hogy amennyire tudja, elsimítsa a legfülsértőbb ritmikai hibákat.

Az önbizalom tetőpontja és a végjáték

Florence egy nap egy taxiban balesetet szenvedett, amit komolyabb sérülés nélkül sikerült ugyan megúsznia, de fejébe vette, hogy a balesetet kísérő rémült kiáltásakor magasabb hangot tudott kivágni, mint addig valaha is. Annyira fellelkesült, hogy a sofőrt egy doboz méregdrága szivarral, míg magát és New York javát a Carnegie Hallban szervezett önálló esttel lepte meg. Habár sok helyen dicsérő kritikával illették, ekkora létszám fölött még férjének és jóakaróinak sem volt elég befolyása, így minden igyekezet ellenére Florence-nek szembesülnie kellett a nyers valósággal. Alig pár nappal később, egy zeneboltban szívinfarktust kapott, és egy hónapon belül meghalt. Apja mellett, Pennsylvaniában helyezték örök nyugalomra.

Tragikus halála ellenére Florence igazi celeb volt, az elsők között. Önbizalma, magabiztos kiállása primadonnává tette. Elképzelhető, hogy ha a mai korba és technikai lehetőségek közé születik, tehetségtelensége egy gombnyomásra megszűnik, és a legkeresettebb lemezeken az ő hangját lehetne hallani. Kis változtatással.

Valójában mindmáig kérdéses, hogy Florence mennyire volt tisztában saját korlátaival. A biztos csak az, hogy kiérdemelte, hogy mindmáig beszéljünk róla. Tehetség, kritika ide vagy oda, megtette, amire leginkább vágyott, és ezt senki sem veheti el tőle. „Mondhatják, hogy nem tudok énekelni, de azt soha, hogy nem énekeltem” – ahogy ő maga fogalmazta meg.

A filmvilág dicsérete

Lady Florence élete az utóbbi években két filmrendezőt is megihletett. A Marguerite – A tökéletlen hang című, Xavier Giannoli rendezte film 2015-ben került a mozikba. A tehetségtelen énekesnő, Marguerite Dumont bárónő (Catherine Frot) rajongása a zenéért és az opera világáért rendkívül szerethetővé teszi őt, míg nagyobb hangsúlyt kap férjével való menthetetlen házassága. A film – bár leginkább Florence Jenkins életével áll párhuzamban, és rengeteg fiktív vonalat tartalmaz – címszereplője egy valós Broadway-színésznőről kapta a nevét. A film rendezőjét 2015-ben, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Oroszlán-díjra jelölték.

Mindössze egy évvel később, 2016-ban elkészült Florence – A tökéletlen hang című film, Stephen Frears rendezésében. A film az énekesnő és férje küzdelmeinek is mélyére tekint, bensőséges kapcsolatuk, mely mögött a betegség tragédiája is láthatóvá lesz, Meryl Streep és Hugh Grant játékával válik meghatóból megkönnyezhetővé. És bár az is figyelemre méltó, ahogyan a kiváló énekesnő, Meryl Streep erején felül (vagy alul) hamisan kornyikál, a fület gyönyörködtető meglepetés mégis Simon Helberg (Agymenők) valódi zongorajátéka volt. A tehetséges fiatal színész karakterét is felejthetetlenné formálta.