A jövő múltja, a múlt jövője

A kérdésnek nagy múltja van, utópiák sora született az elmúlt évezredekben, megálmodóik „sehol-helyeken” építették fel eszményeik várát. Hogyan álmodott a jövőről a múlt? Képzeljünk el egy szép, új világot! Ne csak tejjel és mézzel folyó csodaországra, paradicsomi állapotokra gondoljunk, ahol a bőség szaruja és a terülj-terülj, asztalkám közül lehet választani, hanem a jólét mellett az emberek, nemek közötti kapcsolatokat és az államot is álmodja meg.

Ha elkészültünk az ideális rendszerrel, megrajzoltuk a legkellemesebb viszonyokat, teszteljük le: benne maradna-e a számunkra optimális rendszerben a többi ember? Robert Nozick amerikai filozófus szerint ugyanis a legjobb elgondolható világ olyan, amelyből bár ki lehet vándorolni, mégsem akar onnan senki elmenni. 1974-ben olyan államot képzelt el, amelyben öntudatos, önmaguk sorsát meghatározó állampolgárok élnek, akikre sem a hatalom, sem a társadalom nem gyakorolhat ideológiai kényszert. Egy pillanatig sem gondolkodunk el azon, hogy ez az utópia nem a jövőről szól, hanem a hidegháború megosztott világának vágyairól, a ’68-as nemzedék célkitűzéseiről.

Délibábos utópiák

Ha Platón, esetleg Morus Tamás kortársait vallatóra foghatnánk, hogy megtudjuk, mennyiben érzik zseniális gondolkodóik eszményi jövőképét sajátjuknak, sőt elfogadhatónak, vajon mit mondanának? Platón Állama ellen az ókori görögök első hallásra valószínűleg nem tiltakoztak volna még akkor sem, ha a bölcs a vezető szerepet filozófusoknak szánta. A mai sztereotípiákkal ellentétben számára a filozófus az igazságot kereső embert jelentette, aki hatalmi pozícióban is az alávetettek javát akarja. Platón világában minden mester a legjobbért dolgozik. Ha azonban a korabeli olvasó eljutna a mestermű ötödik könyvéig, ahol azzal szembesül, hogy az állam védelmét ellátó őrök rendjéből senkinek sem lehet magántulajdona, a nők és a gyerekek közösek, és csak a legkülönbek szaporodhatnak, akkor minden bizonnyal eltántorodna.

Az utópia kifejezés jogtulajdonosának, Morus Tamásnak 1516-ban megfogalmazott eszményi világa sem maradt volna kivándorlók nélkül. Sehol szigetén, ahol Láthatatlan fővárosban Sehol király uralkodik, nincs pénz és magántulajdon, a közösből bárki annyit vehet el, amennyit szükségletei diktálnak. Pompa és hadakozás helyett a lakók a tudományokra koncentrálnak, az emberi boldogságot az erkölcsben és a szellemi örömökben keresik. A vétkesek büntetése a több munka, a szabadság elvesztése. Születési előjog helyet egyéni kiválósággal lehet kiemelkedni, nők és férfiak egyformán, képességeik szerint dolgoznak, eltartják a munkaképteleneket. Morus eszméjében mindennek az egyik alapja a neveltetés, azaz hogy a tudást mindenki számára hozzáférhetővé tették. Utópiában mégsem érezzük jól magunkat, minden dögunalom, egyformák a városok, utcák, házak – amelyeket időnként sorsolással cserélgetnek. Az élet minden pillanata szabályozott, még az evés és a játék is. A családok létszámát is korlátozzák, ahol az előírtnál több gyerek születik, azt átírják másik famíliába.

Hasonlóan színtelen-szagtalan, szinte kegyetlen Tommaso Campanella szerzetes Napvárosa a XVII. században. Az ideából egyértelműen kiderül, hogy a korszak embere számára a legnagyobb problémát a szegénység, az egyenlőtlenség, a kiszolgáltatottság, a bebetonozott társadalmi hierarchia jelentette. Hiába a tudásalapú társadalom, az olasz domonkos is korlátozza az embert: minden nőt közössé tesz az ideális államban, akiket azonban szigorúan tudományos megfontolások alapján tehet magáévá az arra kijelölt polgár, hiszen a nemzés célja a fajnemesítés. A központi boldogság kötelező, fel sem tételezik a korszak gondolkodói, hogy annak esetleg előfeltétele a személyes szabadság.

Borús disztópiák

Az utópiák idealisztikus világuk ellenére magukban hordozzák a borús jövőt, a műfaj szinte észrevétlenül csúszik át a disztópiák világába, amelyek egyértelműen negatív jövőképet mutatnak. Optimista testvéreikhez hasonlóan a jelenből indulnak ki, azt vizsgálják, hogy ha egy-egy negatív tendencia felerősödik, milyen fordulatok tehetik a létezést elviselhetetlenné. A gondolkodók nem töprengnek mások álláspontján: az állampolgárok szabadságuktól megfosztott rabok, akik a szabadságukkal egyébként sem tudnának élni.

A délibábos utópiákkal szemben a disztópiák kevésbé mennek ki a divatból, ami azt is jelenti, hogy az általuk felvetett problémák még mindig léteznek, így a bennük megrajzolt torz jövőkép is létező opció. Swift Gulliverjével együtt érzünk, amikor a Nyihahák földjén az emberi szerzésvágy erőszakosságáról, az igazságszolgáltatás kegyetlenségétől, a politikai rendszerek kiszámíthatatlan ostobaságáról elmélkedik. Aldous Huxley Szép új világa sem idejétmúlt. A gépesített, tökéletes társadalom elidegenedett embere, a társadalom manipulálása, a drogfogyasztás és a tömegkultúra megjelenése a regény lapjain elevenünkbe vág.

George Orwell 1984-én is hiába léptünk időben túl, a Nagy Testvér, a Gondolatrendőrség, a telekép, az újbeszél nyelv szűkülő szókincse vagy a 101-es szoba nem csupán a totalitárius államok működési mechanizmusának allegóriája, hanem az internetkorszak univerzális félelme is. Szathmári Sándor Kazohiniájában az érzelemmentes racionalizmus és az érzelmes irracionalizmus vadhajtása sem túlhaladott állapot. Az ezredforduló utópiái hasonlóan rettegéssel töltenek el bennünket, a sci-fi irodalomban, illetve a Mátrixhoz hasonló világokban a technika, a mesterséges intelligencia lázadása valós félelmeinket hozza felszínre.

Az utópiák a gyerekirodalomból sem hiányozhatnak, néhány éve Patrick Ness egy olyan világot teremtett, ahol a nők kipusztultak, a férfiak gondolatai pedig kikapcsolhatatlan zajt okozva mindenki számára hallhatóvá válnak. Míg az ókori, középkori utópiákban a logika, a rend, a racionalitás, a tudomány és a technológia, az oktatás térhódítása, a közösségi együttműködés az alapja az elképzelt ideális jövőnek, addig a XX. század antiutópiáiban éppen ezektől válik hátborzongatóvá a világ.

Sehol és bárhol

A mindenkori utópiák megteremtőit ugyanakkor nemcsak a kitalált jövőkép, „jövőország” megteremtésének vágya köti össze, hanem a hely topográfiai meghatározatlansága is. Gondosan felépített világuk elérhetetlen messzeségben található, vagy sehol sincs, esetleg bárhol megteremthető, már amennyiben a polgárok szép szóval, erőszakkal, csellel rávehetők a jóra. Már Morus is úgy alkotta meg az utópia szót, hogy egyszerre jelentsen sehol semet, és utaljon az eutopia (jó hely) szóra. Évszázadokig fel sem merült, hogy mindez realizálódjon, a fizikai valóságban megjelenjen, az utópia kezdetben nem más, mint a vágyakozás teremtette fantáziavilág.

Az ipari forradalom világában, amikor a legmerészebb álmok is megvalósultak, az utópiák sem kerülhették el, hogy a könyvek, mesék világából a valós térbe lépjenek. A skót New Lanarkot David Dale alapította 1786-ban, hogy gyapotfeldolgozó üzeme munkásainak lakóhelyet adjon. A területet uraló társaságnak Dale veje, Robert Owen filantróp reformer is tagja volt, aki később az utópista szocializmus egyik atyjaként vonult be a marxista történelemkönyvekbe. A munkások sanyarú helyzetét, kilátástalanságát felismerve javított életkörülményeiken, a korszak bevett szokásain túllépve a gyakorlatban is tett az itt élő és dolgozó 500 gyerek oktatásáért, neveléséért. Az iparvároska elégedett és boldog lakói hatékonyan dolgoztak, a reformokra érzékeny európai elit a rendezett és jól prosperáló település csodájára járt. Szociális érzékenységüket a későbbi tulajdonosok is megőrizték, a házakba 1933-ban bevezették a vizet, 1898-tól pedig a falu tulajdonosai minden otthon számára ingyenessé tették az elektromos áramot.

A település gyárai 1968-ig működtek, azóta a terület a Világörökség részeként kezdett új életet. New Lanark bizonyság arra, hogy az utópisztikus elképzelések nem csupán irodalmi, filozófiai szempontból hasznosak. Owen, aki „az emberi munkát, azaz az ember szellemi és fizikai képességeinek együttes erőkifejtését” tekintette a legfontosabb értékmérőnek, hitt a társadalmi-gazdasági egyenlőség megvalósításában. Bár az ő korában is elképzelhetetlen volt, hogy ne legyen ellentét a személyes és az általános érdekek között, eszméiből egy kis örömöt, reményt csöpögtetett a falu életébe. „A brit szocializmus a boldogság tudománya” – fogalmazott, utalva arra, hogy az öröm forrása képességeink teljes kiélése, hasznosságunk bizonysága.

Ahogy az utópiáknak, az utópisztikus elképzeléseknek sem szabtak a kontinensek határt. Többek között ebben a szellemben jöttek létre a sztálinista Moszkva metrói 1935-ben. A metró csodálatos, templomszerű tereiben az emberek – ha a tömeg nem nyomná el ezt az érzést – a hétköznapi világból az ideológia univerzumába hatolhatnak. A klasszikus megjelenési formák között a munka és a forradalom hősei segítik a metamorfózist. A pazar kivitelezés magában hordozta a jövő üzenetét: a munkások által épített út fantasztikus perspektívát kínált. A sztálini út azonban nem a boldog jövőbe vezetett, hanem a fasiszta rémuralommal karöltve a disztópiák lélekölő világába.

Valami vagy semmi

Politikai rendszerek, ideológiákon alapuló diktatúrák hosszú sorát vehetnénk számításba, amelyek irracionalitásuk miatt önpusztításba, káoszba torkollottak. Azokról a példákról azonban gyakran elfeledkezünk, ahol a vallási világképre épülő rendszer akár jövőbemutató mintázatként is értelmezhető. A XVII−XVIII. században a paraguayi jezsuita „állam” csaknem 160 éven keresztül haladta meg saját kora gyakorlatát, megszűnéséhez is csak a spanyol kormányzat döntése vezetett. A rend az ottani indiánokat nem csupán megkeresztelte, hanem új életformára, eredményes gazdálkodásra tanította őket, védelmet adott a rabszolga-kereskedőkkel szemben.

Redukciók, indián termelőközösségek jöttek létre, ahol a bennszülöttek szigorú fegyelemben éltek. A napi nyolcórányi munkával előállított javakat a végzett munka arányában osztották el, és mondani sem kell, hogy az utópiák szellemiségéhez illően a házak és a földek közösségi tulajdonban álltak, vezetőiket az itt élők maguk választották. A jezsuiták szervezőkészségének köszönhetően egy idő után piacra is termeltek, jutott templomra, kórházra, iskolákra. Az álomnak 1767-ben lett vége, amikor az akkori uralkodó kitiltotta a rendet a spanyol fennhatóság alatt álló területekről. Jürgen Habermas német filozófus megállapítása az indián redukciók sorsára éppúgy igaz, mint az optimista jövőt megcélzó utópiákra: „Ha az utópikus oázisok kiszáradnak, a banalitás és a tanácstalanság sivataga mindenfelé szétterjed.”