Nem csak Halál Szarajevóban

A dátum 2014. június 28., a helyszín a szarajevói Hotel Inn, a város legjobb szállodája. Joggal hihetnénk, hogy az Oscar-díjas bosnyák rendező, Danis Tanović valamiféle emléket kíván állítani az első világháborút kirobbantó merénylet századik évfordulójának a Halál Szarajevóban című legújabb filmjével. Pedig csak részben. Bár a hotel és a város is készül a kerek évforduló centenáriumi ünnepségére, sokkal inkább van itt jelen a mai Európa, mint egy működőképes, bár igencsak kiszámíthatatlan hangulatú, bármikor robbanásra kész „egyetlen esély”.

Nem szokatlan a rendezőtől az egyetlen nap eseményének bemutatása egyetlen helyszínen, mégsem sikerült olyan letisztult felépítést létrehoznia, mint néhány évvel ezelőtt a Senkiföldje című filmjében, ahol bezárta a nézőt egy lövészárokban élő és holt szerb és bosnyák katonák közé. De még ha a Halál Szarajevóban nem is éri utol a „senki földjén” húzódó lövészárok drámáját és feszültségét, az tagadhatatlan, hogy robbanás előtti pillanatot élhet meg a néző másfél órában, ha nem fizikailag is, de átvitt értelemben mindenképp.

Annak ellenére, hogy a helyszín és az időintervallum nem lép ki saját medréből, az események mégis több szálon futnak főszereplő nélkül, de annál több fontos és egyéni karakterű alakkal. A legfontosabb talán a francia az elnöki lakosztályban. Tanović a kandi kamerák kereszttüzében mutatja meg a nyilvánossághoz szokott szónok hiúságát, s egyben a tökéletes hatást elérni akaró ember esendőségét.

A francia – aki minden bizonnyal valamiféle leképezése Bernard-Henri Lévynek –, ünnepi beszédét gyakorolja. A rejtett kamerák között igyekszik helyesen, amolyan „szerbesen” mondani Gavrilo Princip nevét. Hiszen az ünnepi beszéde nem más, mint Bernard-Henri Léyi Hotel Európa című színművének ötfelvonásos monológjára épül, amit itt-ott néha megszakít, hogy a kellő hatás kedvéért tökélyre fejlessze a mű központi mondanivalóját, ami nem más, mint a halott Európa.  Ami "meghalt Auschwitzban, Birkenauban éppúgy, ahogy Srebrenicában..."(részlet a műből).  

Mindeközben egy másik fontos jelenet a tetőn zajlik. Ahol egy tévéstáb készül ugyanarra a megemlékezésre, csak másképp. Itt érződik igazán, hogy Tanović nem történelmi filmet szánt a nézőknek. Viszont azt minden percben érzékeltetni akarja, mit jelent a mai világban mindaz, amit a történelem jegyez a száz évvel ezelőtti múltból. Ezen a ponton erősödik fel igazán a kérdés, bűnös volt-e a fiatal gyilkos, aki elvette Ferenc Ferdinánd és Zsófia életét, vagy őrült, esetleg terrorista, vagy csak a véletlen áldozata, s hogy éli meg ezt szerb, horvát vagy bosnyák manapság? Hallható itt történész, aki a múltat boncolgatja, építész, aki a különböző politikai irányzatok fényében épülő és eltűnő emlékművek fontosságát és elmúlását mutatja be.

A tárgyilagosság fonala ott vész el végleg, amikor a kamerák elé a szerb Gavrilo Princip ül, akinek a családja ma is hősként tekint a fiatal merénylőre, s generációról generációra egy Gavrilo mindig születik a családba. A bosnyák riporternő és korunk Gavrilója között pillanatok alatt parázs vita robban ki nemzeti sérelmekről, a délszláv háborúban elszenvedett veszteségekről, s közben sebek szakadnak fel mindkét oldalon. S bár a jelenet igyekszik annyira felforrósodni, hogy a két szereplő szinte majdnem egymásba szeret, amikor előkerül a film egyetlen pisztolya, és elhangzik az egyetlen lövés. Igaz, elég direkt jelent ez a filmben, mégis ez a legőszintébb szituáció a 90 percben.

A film legérzékelhetőbb keretét az adja, hogy amíg a tetőn, addig az alagsorban is zajlik a dráma. Az alkalmazottak sztrájkra készülnek, hiszen már két hónapja nem kaptak bért, s az igazgató képtelen úrrá lenni a helyzeten. Hiszen őt leginkább egyvalami érdekli – s talán tehetsége sincs –, hogy más dolgokra összpontosítson, az EU-s delegáció érkezése a központi eseményre, amely száz év múltán a békét és az összetartozást kívánná megünnepelni. Ezért az igazgató a hotel éjszakai bárjának maffiózóihoz fordul, akik példát statuálva véresre verik a sztrájk vezetőjét – akinek a helyére persze azonnal másik lép.

S e két végpont között mi történik a hotelban? Éppen az, ami ilyenkor egy valamirevaló szállodában történni szokott. A francia figyelésére kijelölt őr a sötét szobában a kamerát bámulja, közben néha felszív egy kis kokaint, mert nem győz a telefonja túlsó végén felmerülő problémával, ahol a felesége új kanapé vásárlására készül. Egyedül a csinos igazgatóhelyettes, Lamija rója csak vég nélkül a labirintusi folyosókat, és sietségére leginkább gyorsan kopogó cipője emlékeztet. S mindez úgy szövi körül a filmet, mintha a lüktető szívverése lenne. Az operatőr, Erol Zubcević pedig remekül erősíti a jelenetet a hátulról fényképezéssel.

Tanović nem egyéni sorsokat és karaktereket akar bemutatni, ahogy kiszámítható történelmi leckét sem összerakni. Azt viszont mindennél fényesebben láttatja, hogy a mai Európában bármi megtörténhet, és minél hangosabbra állítja a fenyegető állapotokra figyelmeztető jajkiáltás hangerejét. Mint ahogy a megbékítő gesztusokkal is csínján bánik. Ahogy arról már esett szó, a haláleset kissé fura véletlen a filmben, mégis beleillik a befejezés sötétségébe, ahol egyedül a maffiafőnök jókedvű, hiszen neki csak az számít, hogy kihasználja mások gondjait. S talán valamennyire a sztrájkoló alagsor, ahol az EU-delegációtól mint a számukra még élő Európát megtestesítő csoporttól várják a megoldást. Viszont megoldatlan marad minden – így talán valóban az egyetlen, valamelyest megnyugvást hozó pisztolydörrenés tekinthető a film végszavának.

Különböző nézőpontokat és befejezést nyújt a film, s mindezek ellenére mégis feledhetetlen. Hiszen valahol a Balkán szomszédságában mi is otthonosan érezhetjük magunkat ebben a másfél órában, ezekben a problémákban, történetekben. Ugyanazt a múltat hordozzuk mi is, s még ha a film nem okoz is akkora katarzist, mint a Senkiföldje, mégis nyomot hagy bennünk. Mert ugyanazok a vágyaink, a félelmeink, a dühünk és a reményünk. A hotelban kirajzolódó dráma pedig nekünk, a volt Jugoszlávia szomszédságában élőknek, nagyon is ismerős lehet, ahogy a kimondatlan, de mindenkiben felmerülő kérdés is: ha ma élne Gavrilo Princip, vajon kit lőne agyon?

Tanović legújabb filmje Berlinben Fipresci-díjat és a zsűri nagydíját, valamint Ezüst Medve-díjat kapott, s egyben saját hazájának hivatalos Oscar-jelölt alkotása