A rejtőzködő író

Kevés krimikedvelő ember van ma Magyarországon, aki ne hallott volna Kondor Vilmosról… vagy legnépszerűbb főhőséről, Gordon Zsigmondról, aki újságíró létére állandóan belekeveredik valami „ügybe” azon a Budapesten, amelyet mi, mai olvasók itthon és külföldön Kondor Vilmosnak köszönhetően ismerhetünk meg. De ki is valójában Kondor Vilmos, a rejtőzködő író, akivel csak e-mailben lehet interjút készíteni? És ki Gordon Zsigmond? Álnevek, valós történetek, hiteles személyek vagy a fantázia határtalan tárháza egy-egy műve? Mindezekről Kondor Vilmost kérdeztük.

Egy régebbi interjú alapján annyit már tudunk Önről, hogy Sopron mellett él, és a hűség városában tanít matematikát és fizikát. Kilétét mégis teljes homály fedi. A Kondor Vilmos írói álnév?

Ha az lenne, akkor is nemmel válaszolnék, de nem az. Nem álnév, ezen a néven születtem Pesten.

S ki Gordon Zsigmond? Esetleg ő is Ön?

Semmiképp sem. Nem nagyon hiszek az olyan hősökben (főszereplőkben), akik a szerző valamiféle kiterjesztései, meghosszabbításai. Elég kevés közös pont van köztem és Gordon között, eleinte elég feszült is volt a kapcsolatunk, de mostanra már megszoktam a palit annak ellenére, hogy számos olyan tulajdonsága van, amit én nehezen tudok elviselni. Az már más kérdés, hogy szeretnék-e olyan lenni, mint Gordon. Bizonyos esetekben igen. Például nagyon tisztelem a buldogszerű kitartását, a kompromisszumra való szinte teljes képtelenségét. Nem könnyű így élni, de neki sikerült.

Mit gondol arról, hogy Önt tartják a magyar krimi, azon belül is a noir műfaj megteremtőjének?

A magyar krimit nem kellett megteremteni, mert elég régóta jelen volt már a magyar irodalomban, csak nem kapta meg a kellő figyelmet sem a kiadóktól, sem az olvasóktól. Ha ezen éppen nekem sikerült változtatnom, akkor annak nagyon örülök.

Más műfajban gondolkodik, gondolkodott már?

Tavaly írtam egy kisregényt Az otthontalanság otthona címmel (melynek a bevételét egyébként nemcsak én, hanem a kiadóm és az online terjesztők is az Artemisszió Alapítványnak ajánlottuk fel), amelyben, azt hiszem, más műfajjal próbálkoztam, de hogy mi volt az, nem tudom pontosan. Egy modern szöveg, talán így pontos a megfogalmazás. És igen, tervezek még hasonlót írni, mert nagyon szeretem a modern irodalmat. Ugyanakkor a terepem biztosan a krimi marad.

A Bűntől keletre című könyvén kívül tervez más kortárs művet még?

Igen, szeretném folytatni a Ferenczy Tibor nevezetű rendőrnyomozó történetét, mert megszerettem annyira, hogy meséljek még róla. De lehet, hogy nem kronologikus folytatás lesz belőle, hanem inkább egy történet a fiatal éveiből.

Említette egy interjúban, hogy azért kezdett el könyveket írni, mert nem talált olyan regényeket, amelyek tetszettek volna Önnek. Ilyenkor az ember inkább valamiféle naplóírásba kezd, főleg, ha önmagát akarja szórakoztatni. Mi volt az első könyv születésének története, hogy lett Gordon Zsigmond történeteiből sorozat?

Pontosan ezért égettem el már nem is tudom, hány regényemet. Mert a magam szórakoztatására írtam őket, és olyanok is lettek. Aztán jött az ötlet, vagyis egy jelenet, amelyet egy fotó inspirált: adva volt egy kapualjban fekvő halott lány. Az utcán két rendőr állt unottan, a sötét este ködét pedig alig volt képes áttörni az utcai lámpa gyenge fénye. Hirtelen elkezdett érdekelni, hogy ki lehetett ez a lány, és hogyan került oda, arra a fekete-fehér utcasarokra? De ahhoz, hogy továbblépjek, szükségem volt egy értelmes és érdekes nyomozóra, mert ez egy értelmes és érdekes nyomozásnak látszott. A kilétén elég sokat gondolkodtam: kizártam a rendőrt, kizártam a magánnyomozót, végül maradtam az újságírónál, mert az a szakma érdekelt a legjobban. A többi már ment magától, bár elég sokáig farigcsáltam azt a regényt. Még be sem fejeztem, már tudtam, hogy erről a Gordon nevű alakról többet szeretnék írni. Aztán a megjelenés sikerét látva az is kiderült, az olvasók pedig többet szeretnének olvasni róla. A többi pedig adta magát.

Ki, kik inspirálták akár szerzőként, akár karakterként a könyvei megírásakor?

Az amerikai noir a kedvenc műfajom, azon belül is Charles Willeford, David Goodis, Dashiell Hammett, Jim Thompson, Cornell Woolrich, vagy a modernek közül John Ridley és Patricia Highsmith. Az ő világuk, az ő hőseik, valamint az a mód, ahogyan a bűnről és a bűnösről írnak, mélyen megragadott. Időtlennek találom azt, amiről és ahogyan írnak: a bűn nem valami nagyszerű és hősies dolog, a bűnöző pedig nem hős, hanem gyakran egy átlagember, aki hibázott, és ezért fizetnie kell. Vagy éppen befolyásos és kapcsolatokkal rendelkező potentát, akinek sem a lelepleződése, sem a bűnhődése már nem teljesen egyértelmű – ezért kellenek a világba olyan alakok, mint Gordon és társai.

Olyan korszakokról ír a könyveiben, amelyeket nem élt meg. Mégis olyan pontossággal írja le akár egy kávé vagy egy villamosjegy árát, hogy olvasás közben óhatatlanul is az adott kor Budapestjére képzeljük magunkat. Hogy készül fel ennyire alaposan egy könyv megírására? Milyen kutatómunkákat végez, s leginkább hol?

Amikor a Budapest noirt írtam, rengeteg időt töltöttem könyvtárakban, jelesül az OSZK-ban, ahol szinte csak újságokat olvastam. Rengeteg nagyszerű könyv született a két háború között, amelyek kiválóan írják le a város és lakói életét, de én nem ezt kerestem, nem más kreatív szemüvegén keresztül akartam látni a várost, hanem olyannak akartam megmutatni, amilyennek én képzeltem el, amilyennek én láttam, amilyennek én ismertem meg. Sok adatért rengeteget kellett bogarásznom, aztán mostanra akkora kézikönyvtárat gyűjtöttem össze, hogy nagyjából lefedi a századfordulótól az 1945–46-ig tartó időszakot. De ma már számos online adatbázisban elérhetők a korabeli gramofonfelvételek és filmhíradók, így sokkal könnyebben tudok otthonról is utánanézni egy bizonyos korszaknak. Utoljára talán négy éve jártam az OSZK-ban, azóta a saját könyvtáramban kutatok, illetve az online adatbázisokat használom. Nézze, én megtiszteltetésnek veszem, ha hitelesnek tartják a városleírásaimat, ha szeretik a részleteket, azonban azt ne feledjük: én képzelem ilyennek Pestet. Pontosabban, ilyennek látom, ha becsukom a szemem. Ez az én Budapestem, amelyet igyekszem sok oldalról, sok szempontból, a lehetőségek szerint történelmi hitelességgel és objektívan bemutatni, éppen ezért nagy öröm nekem, hogy az én Budapestem oly sokak Budapestje lett a könyveim által.

Sok rendkívül alaposan megírt történet szerepel a könyveiben – pl. Karády Katalinék története. Itt maguk a történetek is valósak, vagy valós szereplőket helyezett fiktív történetbe?

Mindig nagyon erősen figyelek arra, hogy a valós szereplők hitelesen jelenjenek meg. Ez pusztán annyit jelent, hogy olyan történeteket írok róluk, amelyek már egy valós sztori leágazásai, azaz akár meg is történhettek volna velük. Karády és Ujszászy szerelme és kapcsolata egyébként is borzasztóan érdekes, engem mélyen megfogott, és amit hozzáírtam, arról úgy gondolom, hogy akár meg is történhetett volna kettejükkel. A legtöbbször annyira ragaszkodom tényekhez, időpontokhoz, helyszínekhez, hogy csak hosszas nyüglődés után jutok el oda: nem bibliográfiát írok, hanem regényt, így ha valami oknál fogva egy adott napon egy adott szereplő nem volt ott, ahol én szerettem volna, hogy legyen, attól még megírhatom. „In character”, mondja az angol, és ez a legfontosabb: akár kitaláltak, akár valósak a szereplők, a saját karakterük szempontjából legyenek hitelesek. Karádyról sokan azt képzelik, hogy egy férfifaló femme fatale volt, aki vacsorára érett férfiakat falt, reggelire meg fiatalokat. Amit Karádyról olvastam, és amit ezek alapján róla elképzeltem, ennek nagyjából épp az ellenkezője: egy vadító, nagyszerű asszony volt, akiből sütött a nőiesség, mégis mélyen ragaszkodott szerelméhez, meg nem csalta volna, és ennek a szerelemnek később meg is fizette az árát. A kettejük kapcsolatáról szóló részhez a legfontosabb támpontot egy dermesztően alapos és kimagaslóan nagyszerű tudományos munka szolgáltatta, amely a Vallomások a holtak házából címmel jelent meg. Máig ez az etalon a számomra.

A főszereplői legtöbbször férfikarakterek, Gordon Zsigmond, Wertheimer Miklós… Tervez női főszereplőt valamelyik könyvébe?

Terveznék, de a feleségem nem javasolja, és lássuk be, igaza van. A férfi szereplők bőrébe könnyebben bele tudom képzelni magam egy egész könyv erejéig, egy nő bőrébe már nem menne, és nem is hiszem, hogy érdemes megpróbálnom. (Ezért szeretek női főszereplővel játszódó könyvet nő tollából olvasni – mert ellenkező esetben arról van csupán szó, hogy egy férfi milyennek képzeli a nőket, vagy egy adott nőt. Az sokkal érdekesebb számomra, hogy egy nő milyennek látja a világot. Vagy a férfit.)

Van még esetleg olyan kor – akár az 56 utáni időszak –, amelyet érdekesnek talál feldolgozni?

Hogyne. A hatvanas évek legalább annyira érdekfeszítő, mint a hetvenes évek. Gondolom, ennél pontosabb megfogalmazásra kíváncsi. Nos, a hetvenes években sokat olvastam Csörsz István munkáit, különös tekintettel a Sírig tartsd a pofád című könyvére, és nagyon szívesen írnék egy krimit a hetvenes évek magyar csöveseinek világában. Aztán nagy elánnal vágnék bele egy olyan sztoriba, amelyben mondjuk Szécsi Pál vagy Máté Péter halála adja a hátteret. Ugyanakkor volt már ötletem a római kori Aquincumban játszódó humoros krimire is, de erről mindenki lebeszélt, különösen a kiadóm.

Adott volt az első perctől, hogy Budapest lesz a központi város Gordon Zsigmond történeteiben?

Igen. Ennek a sorozatnak két főszereplője van: Gordon Zsigmond és Budapest.

Köztudottan a Sorbonne-on tanult. Párizst tervezi esetleg helyszínnek valamelyik regényében?

Nem. Az én Párizsom egy régi Párizs, egészen más élmények színtere. Budapestről legalább olyan szívesen írok, mint amilyen szívesen mások olvasnak róla. Ezt a várost ismerem, róla kell írnom.

Nem tart esetleg attól, hogy egyszer valamelyik politikai oldal nemtetszését nyilvánítja? Hiszen a könyveiben az adott történelmi időszakokat leginkább politikai oldalról közelíti meg.

Ez a tartás mindig bennem van, de soha nem annyira, hogy befolyásolja azt, amit írok. Érdekes, amit mond, mert mindig igyekszem csak annyira belevonni a politikát ezekbe a sztorikba, amennyire feltétlenül szükséges, bár az is igaz, hogy Magyarországon a politika olyan szinten része az életünknek, mint kevés helyen a világban. Igen, lehet, hogy a regényeim bizonyos értelemben politikusak, de nem politizálnak, és éppen ezért lehet az, hogy mondjuk a Szent Korona-trilógia első két kötetét éppen annyira szerették a középtől balra, mint a jobbra állók. Egyébként is hiszek abban, hogy egy politikus pontosan annyira korrupt és hazug mindegyik oldalon. A borbély borotvál és hajat nyír, a kubikos ás és talicskázik, a tanár tanít és osztályoz, a politikus pedig korrupt és hazug – időtől, tértől és helytől függetlenül. (Látom magam előtt, ahogy többen összevonják a szemüket ezen széles általánosítás olvastán, de a hatvanat elhaladva én még nem emlékszem olyan politikusra, aki tisztességes és becsületes lett volna. Tudom, hogy voltak páran, de pillanatok alatt eltűntek a süllyesztőben, vagy maguk is gyorsan korrumpálódtak.)

Mennyire érzi azt, hogy a saját maga köré épített rejtély, valamint a könyveiben folyamatosan jelen lévő sejtelmesség lenne a sorozat sikerének a titka?

Erősen kétlem, hogy a sorozat sikerének az lenne a titka, hogy én miért nem szeretek és akarok nyilvánosan megjelenni. A jelek szerint – és nagy megnyugvásomra – a könyveim sokkal több embert érdekelnek, mint én magam. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a regényeim érdekesek.

A szereplőinek egy része valós személy, akikből következtetni lehet az álnéven megjelenő szereplőkre. Miért nem adott minden szereplőnek fantázianevet?

Nincsenek álnévbe burkolt valódi szereplőim. Aki élt, volt és létezett, az a saját nevén, a saját világában jelenik meg. A könyveim szereplői már mind halottak, nincs miért titkolnom a nevüket. Hadd javítsam ki magam rögtön, mert ez egy emlékezetes történet. A budapesti kém egyik jelenetében Gordon Stockholmban a magyar nagykövetnek, Ullein-Reviczky Antalnak visz egy küldeményt, és a követ lánya, Mária nyit ajtót. Pár szót váltanak, Gordon megy tovább. A regény megjelenése után pár héttel kaptam egy e-mailt a lánytól. Ullein-Reviczky Antal leányától, Lovice Maria Ullein-Reviczkytől, akinek Gordon odaadta a küldeményt. Köpni-nyelni nem tudtam, már csak azért sem, mert a hölgy megköszönte, amiért olyan szépeket írtam az édesapjáról. (Nem tehettem mást, Ullein-Reviczky karakán, művelt és egyenes ember volt, és egy kicsivel másként alakulhatott volna az ország sorsa, ha a hozzá hasonló szakemberek/szakpolitikusok nagyobb szerephez jutnak.)

Népnevelésnek, egyfajta rendhagyó „történelemórának” szánja a könyveit? Vagy mi a célja?

Szórakoztatni akarok. És megmutatni, hogy milyen volt a múltunk, a közös múltunk, mindenki múltja, és azon belül azt, hogy akik akkor éltek, a mi szüleink, nagyszüleink, ők ugyanolyan emberek voltak, mint mi: éltek, szerettek, sírtak és kacagtak. Máshogyan fogalmazva olyasmit próbálok csinálni, amit a Buja Disznók nevű étterem a Hold utcai piacon. Pár hónapja jártam ott, és a három tételből álló étlapról a szalontüdőt választottam. Helyesen döntöttem, mert az egy mívesen, okosan és értőn elkészített szalontüdő volt, amit egyébként sokan jogosan lenéznek, mert ezt az egykoron oly jó nevű ételt mocskos menzák kontár szakácsai és pénzéhes kifőzdék botcsinálta séfjei lehúztak a sárba. A Buja Disznókban visszaadták a szalontüdő becsületét, megmutatva, hogy egy egyszerű étel is lehet nagyszerű. Szórakoztatni akarok, de nem térdcsapkodós Hacsek és Sajó-viccekkel, nem szutykos lebujok erkölcstelen macáinak ostoba pletykáival.

November 21-én a New York Művész Páholy soron következő programja egy beszélgető est lesz a Budapest noir megfilmesítéséről, amelyen Ön nem lesz ott. Mi volt a legnehezebb a forgatás idején? Melyik jelenetnél érezte azt, hogy sokkal nehezebb filmben elmondani a lényegét, mint megírni?

Kérdésre csak akkor tudok értelmes és részletes választ adni, ha láttam a filmet, egyelőre csak benyomásaim vannak. Egyszer voltam jelen a forgatáson, de amit láttam, az két dologról győzött meg, ami lényegében egy és ugyanaz: Gárdos Éva, Ragályi Elemér és Kemény Ildikó mindent megtett azért, hogy azt a világot adják vissza, amit én megírtam. Ezért is volt helyes döntés, hogy én ebbe nem folytam bele.

A legújabb könyve, a Szélhámos Budapest, amelyről szó lesz a New York Kávéházban megrendezett esten is, a Budapest noir előtti rész. Megjelenik ennek a könyvnek is néhány története a filmben, vagy a film csak a Budapest noirt dolgozza fel?

Ez a film csak a Budapest noir történéseit dolgozza fel. Velem együtt sokan örülnének, ha ez a regény is filmvászonra kerülne.

Mi a folytatás? Esetleg a második világháborúban játszódó trilógia, a Wertheimer-féle történeti szál utolsó része?

A következő könyv a Szélhámos Budapest folytatása lesz jövő ősszel, ám most már az is bizonyos, hogy a Wertheimerek sztorijának végére is pont kerül – vagy az elejére egy nagybetű, hiszen „kétirányú” trilógiát írok: lehet kezdeni A másik szárnysegéddel, vagy a 2018-ban megjelenő kötettel is (ennek olyan ócska munkacímet adtam, hogy inkább mindenkit megkímélek tőle), mindkét esetben garantáltan más lesz az élmény.

Hogy éli meg a nemzetközi sikert? Cél volt egyáltalán, hogy ekkora hírnevet érjen el a könyvekkel? Mekkora sikerről beszélünk pontosan?

A nagy siker nem lehetett cél, csak álom vagy remény. Amikor beütött, nem is nagyon tudtam mit kezdeni vele az örömön túl. Nézze, lehetne álszerénykedni, de nem fogok, mert én piszkosul büszke vagyok arra, hogy a Budapest noir az egyik legnagyobb (és rengeteg nagyszerű krimiszerzőnek otthont adó) kiadónál, a HarperCollinsnál jelent meg. Egy magyar krimiszerző regénye az egyik legjobb nevű és legnagyobb kiadónál a krimi hazájában? (Így jutott egyébként a könyv Gárdos Éva, a film rendezőjének kezébe is. Hallott a könyvről, utánakérdezett magyar barátainál, majd bement egy könyvesboltba Los Angelesben, és megvette.) Ugyanakkor éppen ennyire örülök annak, hogy a finn kiadóm, a Tammi most már a sorozat negyedik kötetét jelenteti meg, és nemsokára mind a négy kötet elérhető lesz hangoskönyvben is finn nyelven. Az is nagy öröm volt számomra, hogy nem latin nyelveken (görögül és bolgárul) is megjelent a Budapest noir. És hogy mekkora a siker? Hogy kérdésére pontos választ adjak, összeszámoltam: a cseh lesz a tizedik nyelv, amelyen a Budapest noir megjelenik, és jelenleg Európa szinte minden országában kapni lehet, angolul pedig Dél-Afrikától Kanadáig, Ausztráliától Londonig, Új-Zélandtól Amerikáig mindenütt olvasható. Ezt nem lehetett tervezni, erről csak álmodni lehetett, vagy még azt sem nagyon.

Az utolsó kérdésben jöjjön ismét vissza Gordon Zsigmond. Ha választani kellene, Pest vagy Buda?

Mondja, hogy nem kell választanom. Pesten születtem, és egy ideig bizony vonakodva néztem Budára meg a budaiakra, de amióta Gordonról írok, néha arra leszek figyelmes, hogy a szívem Budához húz... 

Fotók a Budapest noir című filmből: © Kende Tamás / Pioneer Pictures