Fulladás a vásznon innen és túl

Egy ilyen pici, eldugott országban, mint Magyarország, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a rossz, a rémisztő dolgok mindig valahol másutt, valaki mással történnek. A földönkívüliek mindig Amerikára csapnak le, atombombát mindig nagyhatalmak dobnak egymásra. Ahogy pszichopata bűnözők, sorozatgyilkosok sem egy magyar kisvárosban lesnek áldozatukra. Az ellenkezőjét bizonyítja a valós történeten alapuló, nálunk először november 10-én vetített magyar film, A martfűi rém.

„Igaz történet alapján”

A valós történet 1957-ben kezdődik, mikor a Martfű és Tiszaföldvár közötti dűlőúton egy meggyilkolt nő holttestére bukkantak az arra dolgozó munkások. A forradalom utáni szocialista rendszer egyrészt a közbiztonságba vetett hit, a nyugalom fenntartása, másrészt a rendőri hatékonyság propagálása végett mielőbb elő akarta állítani a tettest. Illetve egy tettest, az igazságtól akár függetlenül. Hamarosan előkerült a halott lány volt barátja, Kirják János, aki, miután nem volt alibije, tökéletes alanynak bizonyult, hogy rábizonyítsák a gyilkosságot. Kínvallatások és megfélemlítések után Kirják pedig be is vallotta az el nem követett bűnt, melyért előbb halálra, majd másod fokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A döntés jogossága csak 7 évvel később kérdőjeleződött meg, amikor újabb holttestek kerültek elő, megszólalásig hasonló körülmények között.

A rendező, Sopsits Árpád (A hetedik kör, Torzók) habár a fennmaradt dokumentumok, jegyzőkönyvek alapján dolgozott, nem tartotta magát szigorúan a történtekhez: rengeteg fiktív elemet alkalmazott, melyek azonban a jeleneteket sokkal mozgalmasabbá, a történetet pedig kerekebbé tették. A rendező maga így vallott a martfűi bemutatón:

„Remélem, nem bántok meg a filmmel senkit az itt jelenlévők közül. Ez nem dokumentumfilm, tehát ne keresse senki a közvetlen valóságot. A filmre felírtam: »Igaz történet alapján«, azt a változatot mondom el, amit én gondolok a történtekről, vagyis nem csak az igaz történetet” – írja a martfu.hu.

A film létrejötte

Sopsits Árpád, a film rendezője, forgatókönyvírója már évtizedekkel korábban tervbe vette a magyar sorozatgyilkos történetének feldolgozását, de többnyire politikai okok miatt erre korábban nem keríthetett sort.

A film producere Ferenczy Gábor és Tőzsér Attila, a vágó Kovács Zoltán volt. A jeleneteket Szabó Gábor fényképezte, a film zenéjét Moldvai Márk szerezte. Az ő együttes munkájuk adta a filmben ábrázolt korszak tökéletes atmoszféráját, amely minden nézőt a székébe szögez, és amely miatt a filmet a legtöbb kritikus pozitívan fogadta.

Ezenfelül persze a légkör megteremtésében a színészeknek legalább annyi szerepük volt, mint a felvételek megálmodóinak, készítőinek és feldolgozóinak. A sorozatgyilkost alakító Hajduk Károly (Fekete kefe, Lora) tekintete valóban csontig hatoló és vérfagyasztó, de nem kevésbé lélekbe markoló, mint az ártatlanul elítélt Kirják Jánost alakító Jászberényi Gáboré (Bánk az esküdtszék előtt). Legalább ennyire megrendítő az ártatlanul szenvedő hozzátartozóknak, a börtönben testvérét látogató és miatta megaláztatásokat elszenvedő húgnak (Szamosi Zsófia, Ünnep) és a gyilkos sokáig gyanútlan feleségének (Balsai Mónika, Liza, a rókatündér) tragédiája. Mindkettejük alakítása mély részvétet ébreszt a nézőben. Remek alakítást nyújt a nyomozók hármas szereplőgárdája is, Bárnai Péter (Víkend), Trill Zsolt (Szabadesés, Isteni műszak, Kaméleon) és Anger Zsolt (Aranyélet, Utóélet).

A rendszer fojtogató légköre

„Ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok!” – hangzik el a rendőrfelügyelő szájából. Ez a mondat több szempontból is jól tükrözi a film egészének hangulatát. Nemcsak a gyilkosságok tűnnek minden logikát nélkülözőnek és brutálisnak a néző számára, hanem eleinte az ártatlanul bebörtönzött vallomása, valamint a rendőri, igazságszolgáltatási akciók is. Lassan azonban az események mögé láthatunk, feltárulnak előttünk valódi mozgatórugóik és hátterük, melyekből a szeplők és történeteik kibomlanak. Az ügyesen megkomponált képeken tökéletesen érződik a szexuális elfojtottság, amely nemcsak a sorozatgyilkost, de sok-sok áldozatát, illetve a rendszer áldozatait is jellemzi. Megrendítő, ahogyan az ártatlan a kínvallatásoknak és saját baljós érzeteinek engedve vall, vagy ahogyan a még töretlen hitű, elszánt fiatal nyomozó a párt fenyegetésének nem engedve keresi az igazságot, miközben az igazságtalanság a mindennapok megkérdőjelezhetetlen részévé válik.

Ahogy a sorozatgyilkos fojtotta meg törékeny áldozatait, úgy fojtotta meg e kor, e rendszer a benne élőket, míg minket, nézőket pedig az, amit a vásznon kaptunk belőle.

Fotók: Szabó Adrienn, Szabó Róbert