Álmokat szőni a térbe

Rofusz Kinga egyedi képeit, stílusát valószínűleg azok is ismerik, akik a nevét még nem kapcsolták össze velük.

Kinga az Iparművészeti Főiskola elvégzése után főleg animációval foglalkozott, szebbnél szebb meséi születtek. Többek között az ő nevéhez kötődik az Arlequin, vagy A sellő és a halász is. Később a festőnőt több író, költő és kiadó kereste meg, hogy ez az érzékeny, képzeletgazdag mesevilág az ő történetüket is szimfóniává varázsolja. 2010-ben elnyerte Az Év Illusztrátora díját Schein Gábor Irijám és Jonibe című verses meséjének illusztrációjáért.

Ennek és még sok-sok más történetnek – köztük például Szabó T. Anna Senki madara vagy Jeli Viktória A varázsfuvola újraálmodását tekinthetjük meg eredetiben a Klebelsberg Kultúrkúriában 2016. december 1. és 2017. január 10. között.

A művésznővel álmai születéséről és megfogalmazásáról beszélgettünk.

Mióta foglalkoztat a rajzolás, illusztrálás? Van konkrét élményed, amit fel tudnál idézni?

Azért nem tudnék egy konkrét eseményt megnevezni, mert egész gyermekkoromat végigolvasgattam és végigrajzoltam. Nem igazán volt kérdés, hogy merre induljak, szerencsére nagyon határozottan tudtam követni az álmaimat, vágyaimat, megérzéseimet. Emlékszem, negyedik osztályban, amikor egy fogalmazást kellett írnom Mi leszek, ha nagy leszek? címmel, már határozottan tudtam, és megfogalmaztam, hogy rajzolni fogok. Tudom, nem gyakori, hogy valaki egy egész életen át végigvisz egy gyermekkori elhatározást, de én nagyon örülök, hogy kitartottam az álmaim mellett.  

Mikor forrt ki benned ez a stílus? A nagyon felismerhető egyedi színek, formák, hangulatok melyik munkádban rögzültek először?

Talán az első nagymunkámnál, az első filmemnél, ami a Medvetánc Bartók zenéjére. Ennek viszonylag absztrakt képi világa volt. Ebben már úgy érzem, felismerhetően benne vagyok. Aztán minél több munkával készültem el, ahogy gyűjtöttem a tapasztalatokat, és gyakorlatot szereztem, úgy forrt ki a dolog, úgy jelentek meg a vízióm, az álomképek egyre tisztábban a papíron.

A színek és a formák jelentésrétege, szimbólumvilága mindig egységes, kiforrott, vagy ezek az alakok folyamatosan változnak?

Azt vettem észre, hogy habár mindig változnak a helyzet, a téma, a hangulat függvényében, azért minden alkotóembernek van egy saját készlete, amelyet sokszor ösztönösen, tudattalanul használ, amelyből építkezik. Én is csak az idő múlásával, visszatekintve veszem észre, hogy mely visszatérő elemeket használom, választom, ruházom fel jelentéssel, akarva-akaratlan, újra meg újra. Most veszem észre, hogy mennyi helyen bukkan elő a felhő, az angyalszárny vagy például a hintaló.

Hogyan működik nálad az inspirációgyűjtés?

Amikor illusztrálok, általában a munka első fázisa az, hogy hol lassan ízlelgetve, hol gyorsan beszippantva, de rengetegszer elolvasom a könyvet. Addig nem kezdek neki a vázlatnak sem, amíg úgy nem érzem, hogy teljesen magamévá tettem, hogy megértettem, átérzem a művet. Ez a befogadási fázis. Amikor már annyira felgyűltek bennem a benyomások, érzetek, intuíciók és hangulatok, amelyeket a könyv keltetett, hogy szinte kirobban: akkor kezdek neki az alkotótevékenységnek. Szinte levezetem az energiákat, az olvasásélményt a papíron. Nem vagyok egy tanulmánykészítő típus. Engedek a benyomásoknak.

Saját munkáknál gyakran a leghétköznapibb, legváratlanabb dolgok ihletnek meg, vagy adnak ötletet. Egy mozdulat, egy rezdülés. De akár egy film, egy színdarab, egy dallam is. És persze a gyermekeim is nagy hatással vannak rám. Az ő lendületességük, önátadásuk, szemléletük és nyitottságuk mindig átragad rám is.

Hogyan működik nálad az alkotás? Rendszeresen, előre eltervezetten dolgozol, szakaszokra osztva a feladatokat, vagy hagyod magad vezetni az ihlettől, mindig azt folytatva, amihez éppen kedved van? Van kedvenc munkafázisod?

Talán az a legizgalmasabb, ahogy elkezdődik, amikor kitalálom, megálmodom a képet. De egészen más, viszont legalább annyira élvezem, amikor ez az álom kezd kibomlani, megszületik, terjed, alakot ölt, és láthatóvá válik végleges formájában. Egy egész kötet, egy összefüggő könyv esetén gyakran eltervezem, hogy melyik képen mi lesz, de menetközben az egész gyakran átrendeződik, a színek és a formák egymásba kapaszkodnak, vagy ellökik egymást, sokszor szinte saját akaratuk szerint kerülnek helyükre.

Milyen eszközöket és anyagot használsz? Mennyiben határozza ez meg a képi világodat?

Akrillal festek papírra, időnként montázsszerűen ragasztok rá egy-egy motívumot. Gyakran eltervezem, hogy nekikezdek valami másnak, kipróbálok valami egészen újat, de aztán végül mindig erre fut ki, úgy látszik, az ember nem tehet akaratlagosan a természete ellen. Azt hiszem, ha itt lesz az ideje, egyszer csak azt veszem majd észre, hogy másmilyen anyagok vannak körülöttem, és lehet, egészen másmilyen dolgok kerülnek ki a kezem alól. Egy ideje például valahogy arra vágyom, hogy ceruzával rajzoljak.

A színkeverés is egyik nagy kedvencem, van, hogy napokat el tudok szöszölni vele.

Van valami összefüggés a gyermeki benyomásos, absztrakt gondolkodás és saját szürreális vizuális világod között? Mennyire hagyatkozol a megérzéseidre, és mennyire tervezel?

Abszolút. Egy gyermeknek még nincsenek olyan korlátozott és élesen határolt fogalmi keretei, mint a felnőtteknek. Mindenre nagyon figyel, minden hatást gyakorol rá, és mindent ki is igyekszik fejezni. Hagyni kell néha előtérbe kerülni ezt az intuitív oldalunkat, lehet, egészen új megvilágításba helyezi a mindennapjainkat, és új helyzetekbe terel, változásra sarkall minket. Ez az, ami ugyan gyakorolható, de nem tanulható, és könnyű elfelejteni. Az ember valahol sokkal többet tud, sokkal őszintébben képes magáról gondolkozni gyermekfejjel. Ezt a fajta intuíciót igyekszem is megtartani, és beleépíteni a munkáimba. Sokat veszít az, aki kigyomlálja magából a gyermeki lelket.

Öröklődött-e a művészi véna a családodban? Rajzolnak-e előszeretettel a gyermekeid?

Nagyon törekszem rá, hogy ne szóljak bele, amikor alkotnak, igyekszem nem tanácsot adni, mert csodálatra méltó a lendületük, magabiztosságuk. Szeretném, ha kibontakoznának, és mindig őszinte örömöt és szabadságérzetet jelentene nekik a rajzolás, nem pedig a tökéletesség keresését, örökös elégedetlenséget. Ezért az a legfontosabb, hogy a maguk útján járjanak, maguk keressék a helyüket, a megoldásokat, ahogy a művészetben, az élet minden területén is. Érdekes módon például zseniális fotókat készítenek, olyan intuitívan, ösztönösen komponálnak, és ragadnak meg tartalmakat, hogy irigylésre méltó. Talán az ilyen „autodidakta” és „naiv” művészek alkotnak a legnagyobb örömmel.

Hogy kezdődött nálad az illusztrálás? Mióta éreztél késztetést arra, hogy a rajzolást, a fantáziavilágodat a filmekről egy verbális világ illusztrálására alkalmazd?

Az utolsó filmem után azt éreztem, hogy ez nem az én utam. Sorozatképek mellett nehéz igazán közel kerülni a munkához. Ekkor már tagja voltam a Magyar Illusztrátorok Társaságának, de nem készítettem még könyvillusztrációt, inkább szabadon, egy-egy képet néhány kiállításra. Éppen amikor eldöntöttem, hogy a filmek helyett új utat próbálok, keresett meg a Csodaceruza Kiadó vezetője, hogy lenne-e kedvem illusztrálni egy szöveget. Ez volt az Irijám és Jonibe. Schein Gábor világa és az enyém rögtön egymásra talált. Nagyon megörültem a lehetőségnek, és úgy érzem, itt találtam meg igazán a hangomat, ebben a műfajban tudnak a képek igazán jelentésessé válni.

Mi a legnagyobb különbség az illusztrálás és a saját munka, a verbalitás, a szavak absztrakciója és képek absztrakciója között? Egyetértesz-e azzal, hogy a poéta és a festő lelke egy ágról fakad?

Én magam a szavakkal nem tudok jól bánni, képekben érzek, képekben fogalmazok, és képekben is tudom kifejezni magam. Amikor belekérdeznek egy-egy munkámba, nagyon nehezemre esik megfogalmazni a választ, hiszen a kép összefüggő egység, és a vizualitás terén van értelme, ott beszél önmagáért. A szöveg egy papíron él, a fejemben átfogalmazom a saját nyelvemre, a lelkem válaszol rá, ami aztán szintén papíron születik meg. Talán tolmácsnak mondanám magam, aki egyazon tartalmat egy másik megfogalmazásban éleszti újra. Így a kettő egymás mellett, egymásnak felelve, egymást erősítve válik láthatóvá. Akkor jó a közös munka, amikor kérdeznünk sem kell, hiszen annyira érthető minden. A legtöbb író, költő teljesen rám bízza a feladatot, és nagyon hálás vagyok érte.

A mostani kiállításod több projektet is megmutat a látogatóknak eredetiben. Ilyen sikeres alkalmakor elégedett vagy az eredményeiddel, vagy éppen hogy arra sarkall, hogy nagy gőzzel folytasd tovább?

A siker igazából olyan értelemben mellékes, hogy a munkám adta örömöket már otthon, az alkotáskor megtapasztalom. Inkább a hála és tisztelet az, amit az engem támogatók, a kiadók, az írók, a galériák iránt érzek. A kiállításoknak azért örülök, mert a látogatók egymás után láthatják több projektemet is, és ilyenkor én is átlátom a változást, a haladást a saját munkáimban. A mostani kiállításon ennek a haladásnak van egyfajta valós, térbeli iránya is, aminek különösen örültem.

Mik a terveid a jövőre nézve? Van valami régóta dédelgetett nagy vágyad, vagy célkitűzésed?

Talán az, hogy időt tudjak szakítani önálló, úgymond öncélú alkotásra is. Természetesen örülök, hogy mindig van mivel foglalkoznom, és megkeresnek, de a fejlődéshez ez is elengedhetetlen. Magamban, akár céltalanul festeni.