A túlélés diadala

Éva 91 éves, s egész életében rajongott a táncért és a zenéért, de 90 éves koráig soha nem lépett színpadra. Emese a 30-as éveinek elején jár, és kisgyerekkora óta táncol, talán nem is tudna mást csinálni.

Éva 18 éves korában azt, amin átment Auschwitz-Birkenauban, több mint 50 évig őrizte magában. Mindent túlélt, amit a 20. században túl kellett, többek között a családját is. Húgának, szüleinek és az összes családtagjának elgázosítását. Valamint 70 éves korára megbocsátott az édesanyjának, amiért nem volt elég erős ahhoz, hogy vele maradjon a koncentrációs tábor után is.  

Emese, aki a történelemórák tükrében szerzett tudomást a második világháború kimeneteléről, egy teljesen más szabályrendszerre épülő társadalom tagja. 18 éves korában a szalagavatójára készült. „Nem akarok a szalagavatón olyan emberrel táncolni menyasszonyi ruhában, aki nem lesz a férjem. Én azt a ruhát csak egyszer akarom fölvenni” – emlékszik vissza.

Az egyik legnehezebb dolog, amit két különböző műfajú előadótól – egy írótól és egy táncostól – kérni lehet, hogy teljesen más szerepben álljon színpadra, mint amit megszokhattunk tőle, mégis önmaga maradjon. A múlt emlékeit évtizedekig magába fojtó Éva végül megszólal, s már nem fiatal, de annál hajlékonyabb, életteli testtel táncol a színpadon. S Emese, aki egész életében táncolt, most beszél, sőt párbeszédet folytat. Egy idős asszony és egy fiatal nő 100 perce ez, akik az ismerőseink, a szomszédjaink, a családtagjaink lehetnének. Ők beszélnek a múltról, a megélt élményekről, melyek akár sokunk emlékképei lehetnének.

A darab első részében Emese útmutatásával folyik a bemelegítés: itt már a zeneválasztásban érződik a két szereplő közti közel 60 év korkülönbség. Évának köszönhetően felcsendül Erik Satie Gymnopédie Nr. 1-je, melynek egyszerűségében jó elidőzni. Ilyen egyszerű az egész darabon végigvonuló történelmi igazság is, még ha nem könnyű is megélni itt, a közönség soraiban sem. A díszlet és a jelmezek letisztultsága is beleillik a Gymnopédie érthetőségébe. Székek eklektikus sokasága szegélyezi a színpad teljes hátsó részét, melyet egy felesleges, a színdarab ideje alatt egyszer sem használt ruhákat felsorakoztató ruhaakasztó tör meg.

Majd az est hátralévő részében elmesélik, hol táncban, hol prózában egymásnak az életüket. Közben vacsoráznak, teáznak, jelmezbált szerveznek: Emese segít a táncban Évának, Éva pedig élni tanítja Emesét. Hiszen annak ellenére, amin a holokauszt idején keresztülment, árad belőle az életöröm, az élni akarás és a lelki egyensúly – ennek is köszönhető, hogy Szabó Réka rendezőnek sikerült a Sóvirágot olyan történetté formálnia, amelynek origója a generációk egymásra figyelése, nem pedig a holokauszt mindent maga alá temető sötétsége. S Emese valós, egy percre sem lankadó figyelme Éva iránt szinte mindent felülír, amit úgy általában az öregségről gondolunk. Ennek a fiatal, őszinte odafordulásnak az eredményeként láthatunk egy 91 éves hölgyet fehér, testhez simuló jelmezben a színpadon Élni, aki 100. születésnapján be akar rúgni, de addig még ír egy könyvet a szocializmusról úgy, ahogy ő látta, s hogy azért ne szaladjon túl messzire a jelen pillanattól, randitanácsokkal lát el mindenkit a közönség soraiban – függetlenül korra vagy nemre. És mindeközben Éva is sokat tanul Emesétől. Megismeri a mai fiatalok problémáit, kétségeit, megérti félelmeiket. A végére pedig Emese visszakapja a nagymamáját, akire vigyáznia kell, és akitől mindent megtanulhat az életről, Éva pedig visszakapja elvesztett húgát és édesanyját. Ők ketten, együtt, egymást segítve mutatják be, nincs az életben olyan balsors, amivel ne lehetne együtt élni.

Az előadás elején mindkét szereplő élettörténetének tablójából 3-3 képet kapunk. Éva egyik ilyen örök érvényű, kitörölhetetlen emlékképe a gyerekkorából való. Az udvaron növő sóvirágé, amelyet leginkább népies nevén, szíki lapúként ismerünk. Egy gyenge kis lila virágú növény, amely évtizedek óta olyan erősen él Éva emlékében, mintha tegnap látta volna utoljára a debreceni házuknál. Nekünk vajon van-e olyan erős emlékképünk az életünkből – ha nem is három, de legalább egy –, ami úgy belénk vésődött, hogy tudjuk, elkísér életünk végéig, s mindig olyan elevenen fog élni bennünk, mint ha nem telt volna el az idő a valós kép és a jelen pillanat között?

A Sóvirág című darab idén elnyerte a Színikritikusok Különdíját, valamint a próbafolyamatról dokumentumfilm készült Sírással nem megyünk semmire címmel.

Fotók: Mészáros Csaba