December

Kísértenek a régi karácsonyok, szilveszterek, fények, illatok, arcok… Emlékek, szépek és fájók. Mindannyian tartunk december szellemeitől, ezért menekülünk felszínes karácsonyi rutinokba: esztelen bevásárlásokba, végeláthatatlan lakomákba, ajándékdömpingbe. Már aki. Mert én már réges-rég nem. Rosszul vagyok a tömegtől, a zsúfolt bevásárlóközpontoktól, émelygek a halászlé látványától, a töltött káposzta szagától, régebben szerettem őket, de annak már sok éve, a bejglit mindig is utáltam.

Legszívesebben végigaludnám az ünnepeket, hogy csak január elsején ébredjek fel, uccu, belevágva az új esztendőbe, amikor már − és megint − minden lehetséges.

De nem alhatom végig. És jönnek az emlékek, a szellemek, vezet az aranyfonál, ahogy Müller Péter írja. Nem is vezet, siklik, repül rajta a képzelet, mintha csak egy sífelvonón ülnék, amit nem tudok irányítani. Özönlenek a képek, mosolyok, tekintetek, olyan, mint egy színpompás álom.

Az egyik arc, melyet mostanában legtöbbször látok, Kocsis Zolié. Látom kócos csodagyerekként, huszonéves zongoristafenoménként, ősz sörényű karmesterként. Már a La femme legelső számában szerepelt, én csináltam vele az interjút. Most is hallom sajátos hanghordozását, érzem kisugárzását.

Április volt, csupa fény, csupa ígéret tavasz, 2009 tavasza. És boldog voltam, mert egy szép munka állt előttem, a lapalapítás, és boldog, hogy megint találkozhattam azzal a Kocsis Zoltánnal, akiről Pilinszky János már sok évvel azelőtt tudta, és megírta: „Zoli tragikus kiválasztott, aki egy óra alatt többet él, mint én hatvan évem alatt. Vele térden állva érintkezem, a legnagyobb magányos, akit ismerek, és az egyik legbeavatottabb…”. Megkérdeztem tőle: miért nem volt boldog és elégedett mint körülrajongott, ünnepelt zongorista? Nyilván unta már a kérdést, de azért válaszolt, a maga kimért, tagolt módján: „Gyerekkoromtól kezdve sokkal inkább zenész voltam, mint zongorista. Zongorista azért lettem, mert egyszerűen bosszantott, hogy nem tudok zongorázni. Így elkezdtem gyakorolni, és egyszer csak ott találtam magam a mezőnyben, elég előkelő helyen… A karmesteri szakmába való átkerülés számomra nem jelentette a Rubikon átlépését.”

Az interjú címe ez lett: A Rubikonon innen és túl…

Aztán még messzebb siklom vissza az időben, úgy öt évet, és ott sétálok egy őszi hajnalon Washington D. C. egyik csinos lakóparkjában a kiskutyámmal, Zsuzsival. A jetlag miatt nem tudunk aludni, ezért a hajnali séta. Előző este érkeztünk, ő Bécstől Washingtonig kuporgott szó nélkül a repülőn a lábam alatt, egy kis dobozban, vagy nyolc órán át. Most meg vidáman kergeti a mókusokat… Még nagyon új itt minden, a vörös téglás házak annyira hasonlítanak egymásra, hogy a végén majdnem eltévedünk. Mégis pontosan emlékszem, hogy akkor és ott boldog voltam. Mint aki hazaérkezett.

Már ő sincs velem, átzuhant a Rubikon másik partjára…

És az aranyfonál röpít tovább. Szilveszterhajnal a városban, ahol felnőttem. Még tizennyolc éves sem vagyok, az utcán állunk, hatalmas pelyhekben elkezd esni a hó, és a szerelmem megkéri a kezem. Csak nézzük egymást, nem mondjuk ki, tudjuk, hogy ez egy kivételes pillanat. Azt hiszem, az ember később sohasem lehet olyan tökéletesen boldog, mint tizennyolc évesen. Persze nem házasodtunk össze, várt ránk az élet, a nagyvilág. És jól volt ez így. Jól volt ez így? Nem kell minden álomnak teljesülnie…

Az aranyfonál húzna még tovább, még messzebb, de itt meg akarok állni. December. Nincs mit tenni, szellemeink itt bolyonganak körülöttünk, napnyugtától napkeltéig. És hosszúak az éjszakák.

De elég a nyafogásból.

Goodbye 2016!

Welcome 2017! Bármit tartogatsz is…