A The Brothers Nazaroff „hátramenetele”

Bereczki Csaba legújabb filmjében ismét a zenét állítja középpontba. De amíg az Életek énekével (2008) a tradicionális erdélyi népzenére fókuszált, addig a Soul Exodus a zsidó identitás világába kalauzol. A rendező nemcsak a zenét és a szereplők fizikai utazását dokumentálja, de egyben a lélek utazására is erősen összpontosít, ami jelen esetben nem más, mint az identitáskeresés.

A kezdő képek valahol a Macskajaj hangulatát idézik fel. Egy halom ember lába látható közeliben, ahogy jól felismerhető jiddis zenére toporognak hátrafelé. Észak-Amerikában járunk, ahol a következő percben bemutatkozik néhány egészen fura fazon, akik azt állítják, testvérek, bár ránézésre ezt elég nehéz elhinni róluk. Majd az elmondásukból kiderül, ők a The Brothers Nazaroff klezmerformáció, akik a titokzatos zsidó folkklórikonról, Nathan „Prince” Nazaroffról nevezték el a zenekarukat.

Ez a pár őrült figura Michael Alpert, Dan Kahn, Psoy Korolenko, Bob Cohen, Jake Shulman-Ment, akik abban mindenképp hasonlítanak egymásra, hogy sokadik generációs zsidók Amerikában, és családjaik Európa különböző országaiból vándoroltak a szabadság földjére. Ők indulnak el Montrealból New Yorkon, Berlinen és Párizson át Budapest érintésével Moldováig. Közben pedig jelenről és múltról, identitásról és persze zenéről fejtik ki hol vicces, hol epés, vagy éppen mély gondolataikat, s persze zavartalanul zenélésbe kezdenek Coney Island partjain éppúgy, mint egy apró berlini lakásban, egy csörgő-zörgő hajón a Dunán, vagy egy romániai zsinagóga belsejében.

Nehéz eldönteni, mi az erősebb a filmben. A sziporkázó gondolatok, vagy az, hogy bizonyossá válik, a zsidó zene jóval több a Hava Nagilánál. Hiszen amíg hallgatjuk, hogy a The Brothers Nazaroff tagjai egy-egy állomásukon minden meglátogatott ország kultúrájából játszanak ütemesebbnél ütemesebb klezmer és jiddis muzsikát, addig a dokumentumfilm másik, elbeszélő részében nem rejtik véka alá a véleményüket 9/11-ről, a berlini holokauszt-emlékműről, a migránshelyzetről, vagy éppen Párizs szépségeiről.

„Az egykori pogromok ellenére mi New Yorkból mindig úgy tekintettünk erre a földre (Moldávia, Besszarábia, Bukovina), mint egyfajta Paradicsomra. A táj otthonossága, az éghajlat, a föld bősége, minden ide kötött, ez volt az igazi hazánk. Különös, de mindenki szép emléket őriz erről a helyről. Az igazi ősklezmer is innen ered, és főleg erről az életérzésről szól.” (Bob Cohen zenész, főszereplő)

A film a szereplők identitáskeresésén túl egy mai, általánosnak mondható problémára is rávilágít: az össznépi identitáskeresésre, vagyis arra, hogyan lehet a mai világban élni és élni hagyni. Bereczki Csaba elmondása szerint: „A világ rohamosan átalakul, elkerülhetetlenül egyre kozmopolitábbá válik. A különböző identitású embereknek meg kell tanulniuk egymással élni. Ahogy a filmem egyik főszereplője, Michael Alpert zenész fejtegeti: mindenkiben van egy belső, univerzális zsidó, a zsidóság több aspektusa is remek modell lehet a világ számára. Bob Cohen ugyanakkor megfogalmazza, hogy ő lehet egyszerre amerikai, zsidó és magyar is, egy embernek ugyanis több identitása is lehet… Azt lehet megtanulni ebből a filmből és ebből az öt karakterből, hogy ha szeretjük az életet, önmagunkat és egymást, akkor mindenre van megoldás.”

Az egyetemes megoldás kimondása azonban elmarad, ugyanis filmjében Bereczki Csaba végül nem foglal határozottan állást, pedig a személyes tapasztalok, a mély beismerések és a zeneszövegek súlyos kérdéseket feszegetnek. A zenei aláfestésekkel viszont mégis könnyed marad minden. A Soul Exodus ugyanis nem a megszokott módon mesél. A II. világháború borzalmait nem tragédiaként közelíti meg, hanem igyekszik rávilágítani arra, mennyire hiányzik a világ mindennapjaiból az életigenlés. A filmet Daniel Kahn – főszereplő – Inner Emigration dala inspirálta, amely egyben a másfél óra záró száma is: „…Most nézz magadba, Ott vagy, ahol önmagad lehetsz? Senki uralmától nem szenvedsz, S minden kis álmot követhetsz. Légy őszinte magadhoz Nem kell magányosnak érezned magad Nem kell elhagynod az otthonod, Mindnyájan kiléptünk valahonnan már, Legyen az munka vagy család akár…”