Hajléktalansors a színpadon

„Ők egy nagy családdá váltak, így tudnak túlélni, s egyben megtartó erő is ez számukra” – mondja Szalai Kriszta színész, rendező, aki maga is hajléktalannak állt, hogy megtapasztalja az otthon nélkül maradtak nehézségeit, majd színpadra vigye a Centrál Színházban Maradjunk annyiban címmel.

Az interaktív előadás díszletét is maguk a nézők rendezik be azokból a tárgyakból, amelyekre otthon már nincs szükségük, és amelyek aztán hajléktalanokhoz kerülnek. Az előadásba is többször bevonja közönségét Szalai Kriszta, akinek társa a színpadon a „hajléktalankodása” során őt befogadó roma fiatal lesz.

Hogy fogadták az első előadásokat a nézők, és meddig látható a darab a színházban?

Szerencsére nem sokat gondolkodom, amikor valamire hívást érzek. Most is már a darab megírása és megtanulása után torpantam meg, kit érdekel ez? Aztán úgy döntöttem, lesz, ami lesz. Én odateszem magam. A bemutató után az egész nézőtér ült, és nem indultak haza. Beszélgettünk, és ismeretlen ismerkedett oldottan másokkal. Megtörtént a közösségépítés. A nézők egy kartonra felírhatják, mit visznek haza. A legszebb mondat, ami felkerült: „Egy másik önmagamat.” Meddig látható? Amíg van érdeklődés, mert mondanivalóm és tennivalóm van. Már meghívtak vidékre és gimnáziumba is. Az előadást szeretném minél több helyre elvinni, hogy közösen gondolkozzunk társadalmunk fejlesztéséről. Számomra a színház mindig több puszta egyestés szórakozásnál.

Egy korábbi rádiós interjúban elmondta: az első két színház, amelyet megkeresett ötletével, visszautasította az ajánlatot. Miként fogadták a Centrál Színházban?

A Centrál Színházat kerestem meg elsőként. Ott nagyon emberi légkör van, otthon érzem magam. Csak körül akartam járni, mit mondanak mások. Puskás Tamás nagy érdeklődést és nyitottságot mutatott. Kellett-e változtatni az eredeti ötleten? Nem. Ő befogadta az előadást, a többi az én dolgom. Természetesen az a cél, hogy minél többen lássák és szeressék az előadást.

Milyen főbb problémakörökre koncentrál az előadás?

Társadalmunk egészére. Ha részletezem, az egyénből indul ki minden. Ha egy ember rendben van magával, van kellő szeretet benne, akkor képes szűkebb s akár szélesebb környezetére is figyelni. Az önelfogadás, a mások elfogadása, megértése alapgondolat. De a mindenkit érintő gyerekkor is végigvonul a darabon. Célom, hogy gyógyító erejű legyen az előadás. 

Számomra érdekes, hogy a szerzőt, egy nőt éppen egy férfi fogadott be. Milyen érdekességek, fontos tapasztalatok származtak ebből a helyzetből?

Öt napra mentem ki az utcára, s jártam végig azt a keserves utat, amit egy utcára kerülő hajléktalan jár végig. Az első két napban rendesen depressziós lettem. A női szállóhoz mindennap beálltam a sorba, ott természetesen nehezen fogadják be az újat, verseny van a meleg helyért. Én egyszer sem jutottam be. Harmadik nap a Kálvin térre ültem le az aluljáróban, s ott éppen fordítva történt. Mint új embernek Ernő felajánlotta segítségét, s megnyugtatott, biztonságban leszek velük. És ettől elkezdtem magam tényleg jól érezni. Ők egy nagy családdá váltak, így tudnak túlélni, s egyben megtartó erő is ez számukra.

Mennyire partner a közönség? Sikerül-e valóban bevonni a nézőket?

Maximálisan. A bemutatóra tárgyakat hoztak az emberek, bátran felhozták a színpadra, majd felemelő volt látni, hogy ismeretlen emberek nagyszerűen összedolgozva rendezték be a teret. Ez mindig így lesz. A már meglévő kellékeket a nézők saját elképzeléseik szerint rendezik el. Az lesz a játékterem. Az interakciókba is nagy szeretettel vettek részt. Igazi együtt lélegző közösséggé váltunk.

A színlap szerint felajánlásokat tesznek a jegybevételből. Eddig kiket ajándékoztak meg?

Az első előadás bevételének nagy része darabom főszereplőjének, Lakatosné Jutkának a támogatására megy. Fogsort készíttetek neki. Érdekes visszajelzés volt nézőktől, hogy meglepődtek, milyen okos, értelmes Jutka. Ezzel a nézők is fejlődtek. Szeretném, ha Jutka több lehetőséghez jutna, munkát és elfogadást illetően is. Minden előadás nézői adnak ötleteket, hogyan tovább. Az már biztos, hogy a Bike Maffia és a Heti Betevő hajléktalanokat segítő csapatok munkáját is segíti majd az előadás.

Milyen főbb tanulságokkal gazdagodott a hajléktalanokkal töltött időben? És legfőképpen: milyen volt ezt a tapasztalatot megélni nőként?

Azon nagyon komolyan kellett dolgoznom, hogy megértsem a többségi társadalmat. A szorongást, a félelmeket. Mivel több tízezer hajléktalan van már, a társadalmunkat kell fejleszteni, hogy csökkenjen ez a szám. Annak idején, amikor a Kapcsolda nevű programomat indítottam, melyben fogyatékkal élő gyermekeket látnak vendégül egészséges iskolások, azt mondtam egy megnyitón, én elfogadom az egészségeseket. Most azt mondom, látom, hogyan lehet segíteni a többségi társadalmon. Számomra pedig nagyon felemelő volt ez a többnapos hajléktalanság. Mások a Caminóra mennek, és lelki utakra sok pénzért, nekem elég volt kimennem a pesti utcára, és sikerült lelassulnom, bölcsebbé válnom, töltődnöm, és még jobban nyitnom a világ felé. Aki nincs rendben magával, annak ajánlom ezt a túrát. Tényleg. Öt nap után más emberként mennek majd haza.

És milyen meglepő tapasztalatokkal gazdagodott a közönség?

A félelem, a falak lebontása szerintem megtörtént a bemutatón. Hogy emberek áradva, mosolyogva ismerkedtek, az előadás után a nézők felajánlották Ernőnek, hogy elviszik az aluljáróba, hogy pár nappal később egy csomó matracot kaptak, meleg ruhákat, már lettek újabb kapcsolataik a Kálvin téren lakóknak. Ez nagyon nagy eredmény. A gimnazistáktól nagyon féltem, izgultam, képes leszek-e megfogni őket. Egy-két mobilozó, lehajtott fejű diák ellenére azonban megtörtént a csoda. Átestem az első tűzkeresztségen. Most már bátran megyek középiskolákba is. Mivel a nézők szemébe nézek, velük kommunikálok, nem maradnak kívül, így én sem vagyok egyedül a színpadon.

Fotók: Centrál Színház