Szerelmes festőink

Elég két híres festőnkre, Rippl-Rónai Józsefre vagy mesterére, Munkácsy Mihályra gondolnunk, akik szerelmi élete nemcsak hódításokkal, hanem legalább annyi szívszorító történettel van tele.

Munkácsy Mihály párizsi műtermében képezte tovább magát a Kaposváron született, majd a festőművészet alapjait Münchenben elsajátító művész, Rippl-Rónai József (1861–1927), aki Párizs utcáin, kávéházaiban szemelte ki modelljeit. Így volt ez az erős csontozatú, férfias Lazarine-nel is, aki hamar összeköltözött a művésszel, és amellett, hogy modellt állt neki, alkotótársává is vált szerelmének. A művész hamar megtartotta első párizsi kiállítását, amely meghozta számára a szakmai, művészi elismerést, az anyagi biztonságot azonban ezzel még nem tudta megteremteni, képeiből alig sikerült eladnia. A folyamatos éhezés elől elmenekülve egy közös barátjukkal hármasban úgy döntöttek, hogy vidékre költöznek, ahol jóval olcsóbb az élet. Rippl-Rónai igen jól érezte magát a vidéki miliőben, és nemcsak a festői szabadságot élvezte, hanem a kedvesével folytatott hosszas beszélgetéseket is. „Ebben a házban s munkába mélyedve itt éltem át legérdekesebb, legszebb részét életemnek” – idézi a festőt Nyáry Krisztián Festői szerelmek című kötetében.

Rippl-Rónai modern képei lassan megtalálták vevőkörüket. A festő egyre jobban élt kedvesével, amikor Kaposvárra költöztek, és össze is házasodtak, majd a nyarakat Kaposváron, a teleket budapesti villájukban töltötték. Már csak egy bánata maradt a pesti művészeti életbe befogadott, az ötvenéves éveiben járó házaspárnak, hogy soha nem lett közös gyermekük. Amikor tehát az asszony testvére és annak házastársa elhunyt, a festő és felesége örökbe fogadta az unokahúgot, Anellét, akivel együtt az élet visszaköltözött a kaposvári házba. A család vidámságát örökíti meg több festmény, sőt, egy fotón mindhárman megjelennek, a festő és két múzsája: felesége és örökbefogadott gyermeke.

Ebben a vidám, meghitt, családi légkörben bólintott rá könnyű szívvel Lazarine arra, hogy egy vallásos család lánya, Bányai Zorka, akit egy kávézóban felszolgálóként pillantott meg, az idősebb festő modellje legyen. Arra azonban nem számított, hogy Rippl-Rónai beleszeret 37 évvel fiatalabb modelljébe. Miközben Lazarine Kaposváron ügyeket intézett, maga az unokahúg leplezte le az addig is alig titkolhatót: egyszer, amikor a szokásosnál korábban ért haza az iskolából, apja és új kedvese zilált öltözékben és hajjal nyitotta ki a kulcsra zárt ajtót. Családi viták sora kezdődött ezzel, természetesen Anelle megorrolt Zorkára, de hogy Lazarine miért tiltotta ki a budapesti villából néhány évre Anellét, ennyi év távlatából már nehéz megfejteni. Mindenesetre számos nagyszerű munkának vált múzsájává az ifjú Zorka, Rippl-Rónai első pasztellképén is ő szerepel: az ifjú hölgy még szemérmes, félénk, de szépségével és vonzerejével már tisztában van. Ki is használta adottságait: kapcsolatait használta fel akkor is, amikor a színészi pálya felé kacsingatott, de nem sok sikert aratott. Pedig a művelt társaság számos tagja ápolt intim viszonyt a művésznővel, például Szabó Lőrinc költő is. Rippl-Rónai csak akkor fordult ismét családja felé, amikor egészségi állapota megromlott: felesége és fogadott gyermeke, akkor már férjével közösen visszafogadta a többszöri szélütés után félrokkant festőt.

Ha az életrajzát nem ismerjük, soha nem találnánk ki, melyik festőnk küzdött a legkomolyabb önértékelési problémákkal. Bizony, Munkácsy Mihály (1844–1900) annyira elégedetlen volt művészetével, hogy öngyilkosságot is megkísérelt. Pedig ekkor már befutott festő volt – nem az a fiatalember, aki elvesztette szüleit, és nevelőszülőknél lakott –, a Siralomház című képét is megfestette, melyet 1870-ben barátai rábeszélésére elküldött kora legrangosabb tárlatára, a párizsi Szalonra, ahol mindenki meglepetésére elnyerte az aranyérmet. Nem volt azonban ilyen szerencsés a szerelemben: miután nevelőszüleitől többször hazaszökött, és nagybátyja már éppen beletörődött abba, hogy asztalosinasnak tanuló unokaöccséből festőművész lesz, Munkácsy beleszeretett a törökbálinti községi orvos 18 éves lányába. Az apa azonban nem egyezett bele a kapcsolatba, ezért két évig leveleztek titokban, majd az addigra Bécset és Münchent is megjárt festő arra kérte a 20 éves Izabellát, hogy szökjön el vele, a lány azonban ezt nem merte megtenni.

A művészetkedvelő Edouard de Marche báró temperamentumos felesége, a polgári származású Cécile Papier aztán igen, de csak miután férje meghalt.

A szerelem azonban már előtte megköttetett, hiszen Cécile volt az, aki a művészt letargiájában, vagy éppen az öngyilkossági kísérlet után ápolta. A nő egyúttal művészeti ügyeit is kézbe vette: Munkácsy, aki a párizsi művészeti élet központjába került, egyre-másra kapta a megbízásokat. A pár rendezvényeket, bálokat adott a városban, a festő nevét így mindenki megismerte. Sokat is támadták akkor és azóta is feleségét azért, amiért férjét az egyre több megrendelés teljesítésére terelte, megakadályozva művészetének kiteljesedését. A valóságban azonban Cécile lehetett az egyik első kulturális menedzser, aki biztos kézzel igazgatta férje útját, s aki nélkül nem élhetett volna anyagi és művészi biztonságban.

Mindemellett Cécile nem volt szép, vagy éppen csinos: Munkácsy feleségeként öregedő, alacsony, kövér nőként írják le. Türelmes volt, szó nélkül tűrte férje hűtlenkedéseit, különösen akkor, amikor a francia zsánerfestő Charles Chaplin feleségétől gyermeke is született. És megértő volt akkor is, amikor a 12 éves fiú lovas balesetben életét vesztette. Ám nem ez volt az egyetlen kín, amit a festőnek időskorában el kellett viselnie, a fiatalon elkapott szifilisz ugyanis 40 éves korára igen komoly fájdalmakat okozott, olyannyira meggyengült, hogy csak kezéhez kötözött eszközzel tudott dolgozni, sőt később az őrület határára került.