A francia sanzon királynője

Mireille Mathieu 1946-ban született, a franciaországi Avignonban. 1965-ben indult a pályája, azóta tíz nyelven, több mint ezerkétszáz dalt énekelt el, és százhúsz milliónál is több lemezt adott el. Számos világsztárral énekelt együtt, olyanokkal, mint Paul Anka, Tom Jones, Placido Domingo, Elvis Presley és Julio Iglesias.

Nemrég másodszor is megválasztották a Még élő legszexisebb énekesnőnek. Azt mondja, semmi különös nincs abban, hogy hetven évesen is úgy néz ki, ahogy, minden elhatározás és genetika kérdése. A legfontosabbnak a családot és mások elfogadását tartja. Mireille Mathieu-vel Prágában beszélgettünk.

- Nemrég olvastam, hogy életében először klasszikus albumot készít, az édesanyja emlékére. Miért pont klasszikus zenével tiszteleg az emléke előtt?

- Fiatalon próbálkoztam az operával, de – azt hiszem - nem voltam elég jó. Nem úgy, mint az apám, aki kőműves létére gyönyörűen énekelt operaáriákat. Nálunk otthon minden a zenéről szólt. Mielőtt tavaly márciusban, 97 éves korában elment az édesanyám, akit a világon mindenkinél jobban szerettem, megígértem neki, hogy megcsinálom ezt az albumot. Neki és apámnak.

- Az Ön idolja, mint sok más kortársáé, az 1963-ban elhunyt Edith Piaf volt. Két évvel később pedig sokan úgy gondolták, hogy Önben született újra a sanzon nagyasszonya. Nem lehetett egyszerű ezzel a teherrel indulni.

- 1965-ben volt egy televíziós tehetségkutató. Minden adásban öt amatőr énekes mutatkozhatott be, és a közönség döntötte el, kit akarnak a következő adásban is viszontlátni. Én természetesen Edith Piaf dalokkal indultam, ahogy néhány más lány is – akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy mást énekeljek. Amikor másodszor továbbjutottam, már én voltam „Avignon pacsirtája” és „Az újjászületett Piaf” Az, hogy Piafhoz hasonlítanak, egyszerre öröm és teher is. Az ő dalain nőttem fel, csodáltam azért, ahogy énekelt, ahogy létezett a színpadon. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ha tényleg szeretnék valamit elérni ebben a szakmában, akkor ezen túl kell lépnem. Remélem, sikerült. Ma is csodálom Edith Piafot, de már csak két dalát énekelem: a Non, je ne regrette rien-t és a Hymne á l amour-t.

- Legendásan nagy családban nőtt fel, tizenhárom testvérrel, nagy szegénységben. Hogy sikerült kitörnie ebből a közegből, vagy éppen ellenkezőleg: mennyit segített a család abban, amit elért?

- Szegények voltunk, mint a templom egere, volt, hogy öten aludtunk egy ágyban. De mindig volt mit ennünk, és mindig hagyták, hogy azzal foglalkozzunk, amit a legjobban szerettünk. Úgy alakult, hogy nekem nem lett gyermekem, úgyhogy számomra a család ma is a tizenhárom testvérem, az ő gyerekeik és unokáik. Amikor karácsonykor összejövünk, negyvenen-ötvenen vagyunk az asztal körül. A család nagy erő, és nem csak átvitt értelemben. Sokáig édesanyám jött velem a koncertkörutakra, segített mindenben, ma az egyik húgom jár velem. Mi mindig számíthatunk egymásra, akármi történik. Amikor édesanyánk elment, én éppen Varsóban koncerteztem. Nagyon fájt, hogy nem lehettem mellette, de ott volt vele az egész család. Ha egyszer el kell mennem, én is így szeretném.

- Ön hívő katolikus, ezt szinte minden alkalommal el is mondja. Mit gondol az olyan kérdésekről, amelyek az egyházat is megosztják: a másság elfogadásáról, az egyneműek házasságáról, a nők döntési jogáról, az abortuszról?

- Ahogy mondtam, mi nagyon sokan éltünk együtt, és mindannyiunknak megvolt a maga baráti köre. Anyánk mindig mindenkit befogadott a házba. Függetlenül a vallásától, világnézetétől, származásától. Nagyon nyitott ember volt, és mindannyian ezt a nyitottságot és toleranciát tanultuk tőle. Volt egy kedves lelkész ismerősünk, ő mondta mindig: „nem érdekel a bőröd színe, sem a vallásod, csak mondd el, mi a bajod.” Ez egész életemre belém vésődött. Az egyik legszebb francia szó a tolerance. Azt jelenti, fogadjunk el mindenkit olyannak, amilyen, és ne akarjuk megváltoztatni. Ha találkozom valakivel, aki nem katolikus, és a szerelemről is más a véleménye, mint az enyém, én elfogadom, mert így neveltek.

- Tavaly volt hetven éves. Megviselte?

- Nem figyelem a koromat, kibékültem vele. Persze tudom, hogy hetven vagyok, de egyszerűen nem gondolok rá. Sokan rágörcsölnek az életkorukra, ami rossz, mert rengeteg energiát vesz el a fontos dolgoktól. Harmóniában vagyok magammal, a színpad pedig fiatalon tart.

- Ön hetven évesen is gyönyörű. Mit kell ehhez tenni?

- Nincs különösebb titok. Édesszájú vagyok, de tudom, hogy meddig mehetek el csokoládéban. Kerülöm a napot, és sokat alszom. Ha koncertezem, akkor legalább napi tíz órát. A közönség elvárja, hogy mindig a legjobb formámat hozzam, úgyhogy nem okozhatok nekik csalódást.

- Ne haragudjon, de nehéz nem észrevenni, hogy Ön milyen alacsony. Ha jól tudom, alig magasabb 150 centinél…

- Lehet, hogy ma már kevesebb is vagyok…

- Mégis a színpadon mindenkit elvarázsol. Mekkora erőfeszítésébe tellett nőkét, sőt egy pici nőként boldogulni a főleg férfiak uralta show buseiness-ben? Sosem akarták elnyomni, félrelökni a szó szoros és átvitt értelmében?

- Talán furcsa lesz, amit mondok, de nem. Vagy szerencsém volt a munkatársaimmal, vagy én vagyok ilyen határozott… Ki tudja? Bár szerintem egy nő, ha nagyon akarja, mindent el tud érni, amit akar.

-  Járt már Prágában, Pozsonyban, Bécsben, Moszkvában, Varsóban, de még sosem jutott el Budapestre. Miért került minket eddig?

- Fogalmam sincs, tényleg (nevet). Valahogy így alakult. De sokat hallottam az országról, Budapestről. Imádom Lisztet, a Szerelmi álmok az egyik nagy kedvencem. Láttam egy csomó filmet, tudom, hogy fantasztikus fürdőik vannak, és ha ott leszek, biztosan megkóstolom a gulyást.