Regény mozgásban

Dragomán György kétségtelenül és nem véletlenül egyike a legnépszerűbb kortárs magyar íróknak. Érzékeny, mély és intim prózája nem csak hazánkban tette népszerűvé. Legismertebb regénye, A fehér király 2005-ös, első kiadása óta a mai napig több mint 30 fordítást élt meg.

A regény cselekményét Dzsátá szemén keresztül ismerhetjük meg. Egy erdélyi kisfiú mindennapjaiba pillanthatunk bele, amelyekben a leghétköznapibb kamaszproblémák is ugyanolyan részletesek, és ugyanolyan magával ragadók, mint a szülő igazságtalan elvesztése, vagy a szereplők diktatórikus rendszer ellen folytatott, kilátástalannak tűnő küzdelme.

A 12 éves Dzsátá eleinte csak nem fogja fel, később azonban tudatosan nem akarja elfogadni, hogy apját munkatáborba deportálták. Egyetlen remény élteti, hogy elhurcolt édesapja egy nap majd hazajön. Míg a fiú igyekszik édesanyja mellett felvenni a hiányzó férfi szerepét, és támogatni őt, addig az anya minden erejével azon dolgozik, hogy kisfia számára biztosítsa az erőszakkal elragadott, elérhetetlennek tűnő gyermekkort. Egymásért küzdenek ők, az apa hiányában, hiányának ellenében. Mindeközben hazugságok, gyermeki ábrándok és kevésbé gyermeki bandaháborúk rázzák fel Dzsátá mindennapjait, a fiú pedig egyre nehezebben viseli a hirtelen jött felnőtté válás terheit.

Nemcsak az érzékletesen felrajzolt világ teszi ennyire élővé, tapinthatóvá Dzsátá történetét, de a főszereplő őszinte gyermeki hangja is megérinti az olvasókat. Kapkodó beszédfolyamán keresztül is érezzük: nagyon fontos az, amit mondani akar, amit számunkra a regénynek mondania kell.

Dzsátá egy rendező szemében

Nem véletlen tehát, hogy ez a szuggesztív hangulat a könyvet adaptálni vágyó filmrendezőre talált. A brit rendezőpáros, Alex Helfrecht és Jörg Tittel úgyszólván elsőre beleszeretett Dzsátá szenvedélyes hangjába.

Az író így emlékszik vissza a rendezők megkeresésére: „Elég filmszerű a látásmódom, sokszor felbukkantak már filmrendezők az írásaim körül. Úgy tudom, Alexéket Dzsátá hangja fogta meg. Addigra elég sok filmes ügyem volt már, többnyire nem lett belőlük semmi, úgyhogy szkepszissel vegyes kíváncsisággal fogadtam a jelentkezésük.”

A filmnek olyan neves színészeket nyertek meg, mint Jonathan Pryce (Trónok harca, Brazil), aki Dzsátá politikai rendszer alatt megtörő nagyapját alakítja, vagy a Kathrin Fitzet alakító Fiona Shaw (Az élet fája, Harry Potter, Dorian Gray). A két főszereplőt, a talpraesett, komisz, mégis tiszta szívű Dzsátát életre hívó Lorenzo Allchurch, és a magány meg a felelősségtudat között vergődő anyát megtestesítő Agyness Deyn (A titánok harca, Veszélyes ultimátum) is tökéletes választásnak bizonyult. Kettejük közös játéka teszi az élőszereplős változatot igazán megindítóvá.

„Izgalmas volt újabb és újabb híreket kapni, a szereplőkről, nagyon örültem, hogy megismerkedhettem Fiona Shaw-val és Jonathan Pryce-szal” – meséli az író.

A rendezőpáros egészen más időbe, egészen más tájra álmodták meg és ültették át a történetet, mint Dragomán. Az egészében Magyarországon forgatott film (amelyben egyébként az író egész családjával felbukkan) egy olyan disztópikus világba enged betekintést, amely nagy vonalakban ábrázolja a diktatórikus rendek mindenkori, alapvető jellegzetességét, azt az alapot, amelyre mindegy, milyen eszme épül rá, általa hamissá válik. Így talán kevésbé fontos az is, hogy az erőszakkal fenntartott rendszer a kommunizmusra, a szocializmusra vagy a fasizmusra emlékeztet-e. A lényeg egy, amelyet Dzsátá szemén keresztül látunk: a hallgatás, mely rettegést, a kényszer, mely erőszakot takar. „Nyilván a saját történetüket akarták megtalálni benne, arról akartak filmet készíteni, ami őket érdekli. Amúgy sem hiszem, hogy egy angol házaspár képes lenne hiteles filmet csinálni a nyolcvanas évek Erdélyéről” – mondta erről Dragomán.

Félelmetes utópia: a jelen

A valós történelmi jellegzetességek mellett (jegyrendszer, határok átjárhatatlansága) a történetet némely ponton átfordították inkább a jelen emberét foglalkoztató problémakörre. Az információs társadalom, a virtuális világ lekövethetősége, a térfigyelő kamerák és drónok okozta általános felháborodást a film jóslata szerint felválthatja a megszokás, mely aztán könnyen válik szabállyá, majd szorongássá, félelemmé. A magánszféra megszűnése ugyanúgy fenyegeti korunk emberét, mint az irányított lehallgatások korában, de ennek a rendszernek előnye, hogy sokkal észrevétlenebb, sokkal kényelmesebb.