Csúf kis életünk

A másfél órás mozi egyetlen helyszínen, egy hátsó kerti műhelyből kialakított kedves, otthonos lakásban játszódik, négy ember között. Apa, anya és iskolás korú ikerlányaik csöndes és valahogy kínosan ismerős drámáját látjuk. Nem elejétől végéig, inkább csak a közepétől valameddig, hiszen sem az okok, sem a következmények nem derülnek ki. De erre nincs is szükség. Lafosse nem bűnösöket és áldozatokat keres, hanem egy magától széthulló család pokollá lett mindennapjait böki a néző szeme elé, magyarázatok helyett egyszerűen csak az állapotot. A magukkal mit kezdeni képtelen szülőket, akik a saját igazságuk dédelgetése közben egyre kevésbé értik, mi történik velük. Csak egyet tudnak: elmúlt a szerelem.

Hogy helyette nem maradt semmi, azt viszont képtelenek kimondani. Így lesz az életük egy végtelenített szemrehányás, az anyagiak fölötti huzakodás, a gyerekek kijátszása ócska kis gesztusokkal egymás ellen. Mindketten helyet próbálnak teremteni maguknak ebben az új kényszer-létben, ami a régi közös tér helyett hirtelen kialakult körülöttük. Néha még a másik testében keresik azt a helyet, a kihűltben a régi izzást, de legtöbbször csak sután tolakodnak a hirtelen szűkké lett konyhában, idegesen tapasztalják, hogy a lakásban, amit annyira szerettek, valahogy bezárt ajtók keletkeztek, a gyerekek fürdetése már csak egyszemélyes móka, az álmatlan éjszakák közepén már egyenként osonnak a hűtő felé. A tér érezhetően összeszűkült és problémákkal terhelődött, miközben a friss virágok ugyanúgy illatoznak a nappaliban, a betoppanó ingatlanügynök ugyanúgy el van ragadtatva a lakás hangulatától, mint az előző évek vendégei, és a gyerekek is ugyanolyan cukik, mint eddig. Mégis, az egész már nem működik.

A szerelem helyett pedig belép a másik nagy élettéma: a pénz. Marie gazdag családja és Boris csóró származása egyszerre összeférhetetlen lesz, holott ezzel eddig nem volt gond. Tét lesz a gyerekek új cipője, a vásárlás, a villanyhasználat. Tét lesz minden gesztus, a gyerekek minden megsimogatása, amit az egyik előbb tud megtenni, mint a másik. Versenyhelyzetbe kerülnek, holott csak szabadulni szeretnének egymástól. Kezdődik a testek takargatása, a saját tér kijelölése, megszaporodnak az ütközőpontok. Aknamezővé válik az élet minden területe.

Joachim Lafosse kegyetlen pontossággal rögzíti a helyzetet. Feszes dramaturgiával emeli ki a látszólag eseménytelen napokból a szikrák fellobbanását, de ritkán megy el a valódi kisülésig, amitől még elviselhetetlenebbnek érezzük a szülők játékát. Ehhez a kitartott feszültségszinthez Lafosse lenyűgöző színészeket mozgósít. Berenice Bejo olyan sokoldalú színésznő, aki bármilyen szerepben képes tökéletest alkotni, miközben alig használ eszközt, egyszerűen csak átalakul. Cédrich Kahn nagyon szerethető, meleg, mackós apafigurájában van valami „osztályidegen”. Noha a film egyetlen kockányit sem mutat a korábbi, még összetartozó kettősükről, mégis nyilvánvaló az az erő, ami működött közöttük, tapintható a vonzás és vonzódás minősége még így, múlt időben is. A gyerekek szerepét alakító Soentjens ikrek pedig tökéletesen azt adják, amilyenek, nyíltan, egyszerűen, döbbenetes tisztasággal kerülve bármiféle gyerekszínészi manírt. Ettől a dokumentarista őszinteségtől a néző szinte beleizzad a kukkoló helyzetébe, amire Jean-François Hensgens operatőri munkája is ráerősít a lecsupaszított képi világ precíz ábrázolásával, a hűvösen távolságtartó snittekkel, a gyakran használt kívülről-befelé leselkedő beállításokkal. Így lesz teljes a pőreségében feltárt, valódi konfliktusoktól is megfosztott dráma. Így lesz nagyon nyugtalanítóan valóságos.

A filmre a szakma is, a közönség is gyorsan reagált. Elnyerte a 2014-ben kísérleti közösségfejlesztő projektként indult SCOPE100 online filmfesztivál 2016-os hazai fődíját, és a legfrissebb hír szerint hazai forgalmazója, a Magyarhangya párterápiaként meghirdetett működő lakásvetítéseket szervez köré. A Rég nem szerelem felkavaró mozi, de mint ilyen, ellenméregként is kiválóan működik.